HTML

Madrugada5

Majdnem 29 evesen elindultam vilagot latni, szerencset probalni, almokat teljesiteni... Hogy haladok? Mi tortenik velem? Milyen gondolatok keringenek a fejemben? Itt -ha minden jol megy- elolvashatod...

Friss topikok

  • selbst: Hmmm,az én okostelefonom is "ötösre vizsgázott" ma :D (2012.01.24. 21:45) Végül, de nem utolsó sorban...
  • BigKate: Na helló Te távolra tévedt győri Félradiátor! :-) Ide kell elkeverednem, hogy végre halljak Rólad ... (2009.08.07. 08:49) Majorica - adeu
  • ladybird: ja, és köszi a világítótornyos képet, nagyon drága vagy! :)))) De meg kell hogy mondjam, a többi f... (2009.01.08. 20:21) Diario 20/11/08 - Piackutatás...
  • BG: A múltkor olvastam a Focusban egy érdekes összeállítást arról, milyen sokan - például németek - te... (2008.09.26. 22:16) Diario 24/09/08
  • Georgio: "... tud-e egyáltalán boldog lenni..." Tud, ez nem kérdés. Mindnekinek lételeme a boldogságra val... (2008.02.10. 22:39) Diario 20.01.2008 / 06.02.2008

Linkblog

Végül, de nem utolsó sorban...

2012.01.24. 21:13 Ildi-Billie

Végül egy kalandos nap nagyszerű emberekkel, találkozás régi jóbarátokkal és izgalmas új ismeretségek az utolsó napon...

Ha nem lenne ott az a sehova nem görbülő, csak az orrát egyenesen, szomorúan lógató anat jegy, a két hónap alatt vizsgaidőszaki stressz-szindrómára hivatkozással felszedett plusz 5 (ok, ok, 8) kg, az észrevétlenül disznóóllá alakult piciny lakásomban uralkodó katasztrofális állapotok, és legfontosabb: az az elfogadhatatlanul elhanyagolt helyzet, melybe az utóbbi jópár hónapban szinte minden barátomat kényszerítettem - szóval ha ez mind nem lenne, akár azt is mondhatnám, jól vagyok.

Egy húzós szorgalmi időszakot követő minősíthetetlenül megterhelő (és ennél már csak rosszabb lesz) vizsgaidőszak számomra utolsó napján végül hazaértem. A nyakamon immáron jó sok éve sötétségbe burkolózó kis gumó (anatómiailag ismeretlen kitüremkedés mely nem mutat semmilyen hasonlóságot lobusokkal, sulcusokkal, gyrikkel és tsaival) az utolsó napokban már nem igazán engedte be az információkat. Pedig eddig ennyire még nem ellenkezett - bár mint a jégcsákány továbbította az ismereteket: egyik fülemen be, másikon ki, mostmár se be, se... csak ki.

Miután kalandos utunkról több órányi fagyoskodás után kicsiny otthonom romos állapotaiba végre betévedtem, fürdővizet eresztettem magamnak. Természetesen jéggé fagyott lábamat a langyos vízbe téve ordítva húztam ki, hogy ez elviselhetetlenül forró. Ismerős valakinek a jelenség? Nem kérem, nem kell felmondani a vonatkozó passzusokat, ez csak egy blog, nem feleltetek.

Majd amikor már a hőérzet kellően adaptálódott a környezet kínálta körülményekhez, kézbe vettem félbehagyott könyvemet, melynek elhanyagolása furcsa módon egy időpontra tehető a suli kezdetével, s eléggé elképedtem. Emlékeimben ez egy nagyobbacska, de kifejezetten vastag könyvként élt, s most eltörpülve az átnyálazott tananyagok 500-800 oldalas, súlyzózásra is csak az erősebbeknek ajánlott röpke olvasmányai mellett, zsebkönyv képzetét keltette bennem, s kezem finommotoros mozgása még a vizuális pályák szerencsére meglehetősen megbízható támogatása ellenére is hibát vétett.

A hirtelen oly könnyűnek és kicsinek tűnő, fogalmaimban az elmúlt hónapok anyagaihoz képest már-már szépirodalminak mondható művet a 21. fejezetnél folytattam volna, mikoris az első mondatban egyből a Necker-kockával és az "arc-serleg ábrával" futottam össze, melyet azon ténymegállapítás követett, hogy az ember szemét és agyát mily könnyen be lehet csapni. ááááááááááááááá.... futottam volna ki a világból: "Ezt most lehet, hogy nem kéne..."

Tényleg ilyen hatással van ránk a suli? A régen élvezettel olvasott könyv egy félév után már a nem kívánt személyek közé tartozik, s a könyvespolcom legalsó lyukába száműzöm (esetleg az ágykeretem hiányzó részét helyettesítő Panoráma útikönyv-sorozat közé teszem)? Vagy ez csak ékes bizonyítéka annak, hogy én már a suli előtt is zakkant voltam?

Esetleg egyszerűen azt hivatott jelezni, hogy jó helyen vagyok? Összetartó, segítő, támogató, motiváló, a másikban a lelket tartó társaságban, ahol olyan dolgokról beszélgetünk (persze nem kizárólag), melyek bennünket talán picit jobban érdekelnek, mint másokat, s magunkba szívjuk nemcsak az egyetem, hanem az egymás által kínált információkat is?

Hát, lehet, hogy nem görbül az az anat, de majd fog. És lehet, hogy kitartó edzéssel eltűnnek azok a kilók is. És talán még annál is kitartóbb takarítással újra lakás lesz piciny disznóólamból. S remélem, hogy elhanyagolt, de egyáltalán nem elfelejtett barátaim még felveszik majd a telefont, ha tárcsázom őket. Az is valószínű, hogy pár nap után képes leszek a Pszichológia Dióhéjban című régi könyvemet hányinger nélkül folytatni.

De egy tuti biztos: ez csak a kezdet vége, s én jó helyen vagyok, és jól vagyok - Remélem TI is!

 

...ok, beismerem, még az is tutibiztos, hogy kell nekem egy iPhone, meg még sok-sok vizsgadrukkolós sms! 

1 komment

...áj níd slíp...

2011.07.22. 01:43 Ildi-Billie

Remélem nem tudod, milyen az, feküdni az ágyban, hulla fáradtan, és csak egy kiadós, pihentető alvásra vágyni -- és egyszerűen nem sikerül elaludni... Kattog az agy, és hallod a fogaskerekek nyikorgását, csak cikáznak a gondolatok, hogy mit kéne elintézni, min kéne javítani, mit kéne elmondani, megbeszélni, és egyszerűen nem műkszik ez az alvás dolog, pedig ez az, amire a leginkább szükséged van...

Úgyhogy mivel nem segített az itthon levő legunalmasabb könyv más helyzetekben egyértelműen hatékony alvásterápiája, és már néhány sms-t is elküldtem az éjszaka kellős közepén, s végiggondoltam azt is, milyen altatószerek leledzenek a lakásban (szégyen, de nincs elég alkohol...), nos, most itt ülök, hátha az írás segít.

Legutóbbi két bejegyzésemhez csak annyit, hogy a röpke 6700km, amit megtettünk southwest USA utunk 16 napja alatt, a jópár nagyváros és közel 10 természeti csoda, ahol fejenként is el lehetne tölteni fél életeket, majd az azt követő egy hét New Yorkban - megpróbálva behozni a lemaradást a melóban-, nem tették lehetővé, hogy Los Angeles után is még a helyszínen frissében rögzítsem a történéseket -- minden bizonnyal Dé és CSI-Lady nagy megkönnyebbülésére. ((Van az a pont, ahol már nincs az a Red Bull mennyiség, hogy ébren maradjak...))

De sebaj, ha máskor nem, akkor majd 80 éves koromban, amikor már nem parázok az állami nyugdíjon, mert úgysem lesz, és unokáink antikvitásai közül előkukázom hugim akkor már kőkorszakinak számító netbookját, felteszem neki a kérdést: tükröm-tükröm, mesélj nekem, milyen is volt ott a déli vidéken! Na és akkor talán majd befejezem az útleírást... ((Megj.: Dé, CSI-Lady! Nem kell megijedni, az itteni ígéretek még sosem lettek betartva - a szerk.))

Közben persze az élet pörög tovább, és maradtak a szép emlékek, amiket igazából senki nem ért meg, mert csak te láttad a saját szemüvegeden át úgy, ahogy az jó volt, ahogy az újra kéne. És egy-egy ilyen álmatlan éjszaka előjönnek ezek az emlékek, újra ott vagy, Los Angelesben, a Hollywood Blv. kis motelében, mely szinte a Melrose Place kicsinyített mása, kint ülsz a körfolyosón a szoba előtt, a medence felett, és titkokról beszélgetsz útitársaddal, titkokról, amiket soha senki nem tudhat meg.

A másik pillanatban képzeleted már másik állomásra repített: a Grand Canyonnál szagolgatjátok a fákat egész napos kocsiút után és fél éjszakás vezetés előtt, és még nem is értetek ki, hogy a várva várt South Rim-látvány elétek táruljon, inkább megszagoljátok gyorsan a fákat, mert a ranger néni azt mondta, vaníliaszagúak...

Schnitt... most az Alcatraz sötét, ablaktalan cellájában álsz, s ha nem vigyázol, Dé egy másodperc alatt rádcsukja az ajtót :-(((
-- persze ez ténylegesen nem történt meg, Dé csak gondolatban zárt be párszor a korom fekete dühöngőbe, de akkor jóóóó hosszú időre...

A rekkenő hőségben kamerával a kezedben sétálsz vissza Hassanhoz a halálvölgy sósivatagában - miután életed első fotós megbizatását igyekezted teljesíteni, és három óriáswinyónyi képet készítettél tökéletesen kiválasztott modelledről, kinek földig érő ruháját lágyan fújta a forró szél, miközben kitartóan pózolt, hogy címlapra illő képeit elkészíthessed.

S van, hogy elcsigázottan ülsz Frankfurt repterén, a szemed már minden igyekezeted ellenére lecsukódik, pedig te lettél kijelölve önkéntes csomagfelügyelőnek míg a többiek szundítanak egyet - s tudod, ha jót akarsz, az elkövetkezendő 14 órában azt teszed, amit az elmúlt 20-ban sajnos sikerült: ébren maradsz!

Akkor még nem sejted, nincs is energiád sejteni, hogy amiről eddigi életed során álmodoztál, ami pár héttel azelőtt még lázzal, álmodozással, kíváncsisággal töltött el, az már elmúlt, vége, megtörtént, konyec, fin, the end - és még hónapok, évek, s talán évtizedek múlva is érzed majd a késztetést, hogy mindent magad mögött hagyj, pénzzé tegyed lakásod (na, itt igazából bukta a sztori, mert az a banké), és elhúzz a messzi tájakra, ahol rádöbbenhetsz, mennyi minden van még a világon, távolabb, mint kicsiny hazád, vagy Mallorca, s igazából mily pöttömnyi porszem vagy a végtelen unverzumban...

 

 

 

...szerintem mostmár ti is azt kívánjátok, aludnék inkább :-))))

Szólj hozzá!

USA Road Trip - and the show is going on...

2011.04.21. 07:13 Ildi-Billie

2011.04.18. hétfő reggel – Lake Tahoe, Motel

A teljes kimerülés után úgy döntöttünk, ma egy lazább napot tartunk. Hogy miért?
 
Pénteken SFO-n leszállva alig vártuk, hogy beérjünk a városba, és kinyújtóztassuk a lábunkat. A gép tényleg a víz felett szállt le, s bár sokat nem láttunk kintről, mivel középen ültünk a 2-5-2-es ülésmegosztásban, tudtunk, hogy nem hiába repültünk 10-12000 méteres magasságban sokezer km-t.
 
Aztán némileg (értsd: naggggyon) görcsbe szorult a gyomrom ahogy realizáltam, hogy a leszállás egyenlő azzal, hogy kb. 40 óra szinte nem alvás (két részletben összesen max. 4-5 óra), 10-11óra totális mozgáshiány és februári utolsó vezetési gyakorlatom után be kell ülnöm egy kocsiba, amit nem tudom, hogy kell vezetni, és be kell lavíroznom egy amerikai óriásváros kellős közepébe.
Felvettük a kocsit, egy automata váltós Nissan Versát, aminek a csomagtartója nyitott, így látszott, hogy dugig raktuk bőröndökkel, majd megpróbáltuk beindítani és elindítani. Nem kis meglepetésemre a kocsi gurult… nem is akárhogyan… bár később kiderült, hogy azért az emelkedőknél elgondolkozik, komolyan gondoljuk-e, de jó kis verd(s)a, nagyon elégedettek vagyunk vele eddig.
Dé, the Driver később a Hassan nevet adta neki, ami kellett is, hisz egyáltalán nincs rendszáma. Arizonai kocsi, nem igazán mutatták még meg neki a világot – kevesebb mérföld van benne, mint amennyit mi tervezünk beletenni két hetes utunkon. Persze van azért a hátsó ablakára egy papírfecni ragasztva, mely az azonosítást hivatott segíteni a ZB22334-es számmal.
Hassan-t ahogy beértünk downtown San Francisco-ba, el is kellett helyezi. Nekünk volt két éjszaka szállás foglalva az Ellis Streeten a Globetrotters Innben, de Hassanért aggódtunk, hisz láttunk 20 perc 5dolláros parkolási díjat is, és hát nem került kevesebbe Hassan megfelelő parkoltatása, mint a mi szállásunk egy főre. Még fel sem vettük, egyből két nap pihenőt adtunk neki, mivel San Francisco belvárosához, látnivalóihoz nincs szükség kocsira, minden gyalog és tömegközlekedéssel be lehet járni.
 
Ápr. 15, péntek délután
 
40 óra után még egy felettébb enyhe próbálkozást tettünk arra, hogy nyakunkba vegyük a várost.
 
 
2011.04.20. Szerda kora hajnal, Los Angeles
 
Nos, a fenti sorokat még Lake Tahoe partján írtam, de csak miután lecsekkoltam, hogy havas hegyekkel vagyunk körülvéve… Időközben megérkeztünk Los Angelesbe, és én jócskán el vagyok maradva úti beszámolómmal, így most csak a legfontosabbakat:
 
Ápr. 15. Péntek – San Francisco
 
Szóval elindulánk a városban, s arra a következtetésre jutánk, hogy meg kéne tömni valami értelmes táplálékkal az eddig eléggé elhanyagolt gyomrunk. Be is ülénk a Pomodoroba, egy kis étkezdébe, ahol miközben megpróbálánk megbirkózni a nem kis adag pastával, rájövénk, hogy elviselhetetlen erőfeszítéseket követel tőlünk szemünk nyitott állapotban való fenntartása. Ennyit az esti sétáról, irány a szállás és nem telé bele sok idő, már szundítánk is, mint Yosemiteben a medvék télen, amikor nincs óvatlan látogató, kinek kocsijába az ablakon bemászva lakmározni lehetne az ott hagyott fenséges étkekkel.
 
Ápr. 16. Szombat – San Francisco
 
Kiadós peanut butter reggeli után (peanut butter-ből azt hiszem ennyi egy életre elég volt) mostmár tényleg nyakunkba vettük a várost. Ha minden helyen csak peanut butter, toast és lekvár lesz reggelire, akkor még az is elképzelhető, hogy hatékonyan tudom folytatni testsúlycsökkentő kampányomat :-o
 
Első utunk San Francisco kikötőjébe vezetett, már ha lehet ilyet mondani, hisz valószínűleg a fél város egy óriási kikötő… Az Alcatrazba már csak hétfő délutánra volt jegy, és mivel még rengeteg dolgot meg kell néznünk, addig nem időzhettünk a városban, kénytelenek voltunk megvenni a több mint kétszer annyiba kerülő jegyet – az Alcatraz – Angel Island kombót, vasárnapra. Hát, azt hiszem, mindhármunk nevében mondhatom, hogy nem bántuk meg!
 
Az óriási kikötői séta, a Fisherman’s Wharf, a Van Ness ave végén a fejenként hatszáz kép, amit a Golden Gate-ről ellőttünk (meglepő módon mindegyiken ugyanaz van: a Golden Gate híd), és a jó idő megtette hatását: Dé (Dávid) és CSI (Eszter) arca homárt megszégyenítő vörös színt vett fel, melynek következtében lassan és sajnos fájdalmasan új orr és homlok gazdái lesznek.
 
Ebben a cable car ride is segített, hisz a kocsiból kilógva, oldalt kapaszkodva „száguldottunk” San Francisco utcáin, melyekhez képest – legyünk őszinték – a pesti vidámpark rozoga műemlék fatákolmánya a Deep South végtelen síkságaival tűnik egyenértékűnek.
 
Rövid pihenő után Chinatown utcáit jártuk végig, majd a Kerouac utcában fogyasztottuk el jól eső hideg esti sörünket és ciderünket.
 
Ápr.17. Vasárnap – San Francisco és úton…
 
Hmmmm…. Reggel irány a kikötő, várt bennünket Alcatraz szigete. Erről röviden nem lehet írni, így inkább talán majd máskor, a lényeg az, hogy – mint utunkon oly sok mindenre, erre is igaz – simply awesome!!!
 
Szerencsére jó időnk volt, így mikor átértünk Angel Islandre, verőfényes napsütésben tudtunk megtekinteni a szigetet, valamint a kis körúton a San Francisco Bay rengeteg oldalát – a várost, Alcatraz szigetét, és persze a Golden Gate hidat – és nem is mi lennénk, ha nem lőttünk volna el újabb hatszáz képet…
 
Visszatérve a városba összecsomagoltunk, felvettük Hassan-t (vagy inkább ő minket), és száguldottunk is tovább, mivel volt még feladat a napra.
 
Dé, the Driver – és mostmár többszörösen le a kalappal előtte kitartásáért a vezetésben (szerintem hazaértünk után rallyversenyző lesz belőle, majd minimum lenyomja Párizs-Dakart alvás, evés-ivás és egyebek nélkül… na jó, ha ott is a narancslé-tej-peanut butter-lekvár-cola-szőlő kombót nyomja, akkor valószínűleg megáll majd egyszer-kétszer egy bezárt benzinkútnál, hátha akad egy nyitott mellékhelység) – átszáguldott azon a nagy piros hídon, melyet immáron többször említettem, s melynek lábánál újabb sok-sok fotó készült.
 
Az irány Muir Woods volt, ahol rövid erdei séta során megtekinthettünk a Föld legmagasabb élőlényeit a redwood erdőben, amik bizton adhattak ihletet számos irodalmi alkotás személyiséggel felruházott fáihoz, miközben maguk nem keveset láthattak már néhol akár 2000 éves korukkal.
 
Már sötétedett mikor továbbindultunk, hogy Lake Tahoe-nál hajtsuk nyugovóra fejünket. Sacramento mellett elhaladva nekivágtunk a Sierra Nevada hegyeinek, s míg rajtunk, csajokon már a fogpiszkáló és a pillanatragasztó sem segített volna szemünk nyitvatartásában, Dé lenyomta a több órás utat, esőben, hóban, és a végére annyira kimerülten, hogy mikor beértünk South Lake Tahoe-ba, és leálltunk motelt keresvén, már azt sem vette észre, hogy a sheriff levillogta az útról.
 
Az első igazoltatás „you’re driving irritating…” felütését követően szerencsére nem ebben a hangulatban folytatódott a beszélgetés: levette a közeg, hogy mindhárman végkimerültünk, így útbaigazított bennünket szállásügyileg, és a „drive carefully” jótanáccsal búcsúzott. Fél órán belül már puha ágyikóban hajtottuk le fejünket, bár valószínűleg nem ez a megfelelő kifejezés, inkább egyszerűen belehullottunk a párnák közé.
 
Ápr.18. Hétfő – Lake Tahoe és úton…
 
Miközben jópár oldalról megszemléltük (és persze lefotóztuk) a tavat, laza napot terveztünk tartani, hogy kicsit kipihenjük az eddigi fáradalmakat. Sajnos a kis Fallen Leaf Lake-hez nem juthattunk fel, még nem nyitották meg az utat, így nem láthattuk hol mentette ki Kevin Costner Whitney Houston fiát a Több mint testőrben, de a Tahoe-tó látványa éppen eléggé feltöltött bennünket mélykék színével, a köré tornyosuló havas hegyekkel és kanyargós hegyi utakkal.
 
Reggelinket fél kettőkor az Ernie’s-ben fogyasztottuk el, s mivel nem sokkal utána már felhők és zuhé szürkítették be a napot, bevásárlás után tovább indultunk Yosemite felé.
 
Legalábbis azt hittük, mivel mikor megálltunk a szokásos – Ildinek már megint wc-re kell mennie – pihenőre, kiderült, hogy az előttünk álló utak, melyeken eljuthatnánk a Yosemite Nemzeti Parkba, mind le vannak zárva. A kósza gondolatot, hogy megalszunk, s majd másnap, ha a vihar odébbállt, átkelünk ezeken az utakon, hamar elhessegették a helyiek: júniusig nem valószínű, hogy bármelyik utat is megnyitnák ezek közül.
 
Úgy döntöttünk, visszafordulunk, és átkelünk az első járható úton, de a Sierra Nevada nem adja magát ilyen könnyen. CSI csak ennyit írt sms-ben a kimerítő út után, melyet a Yosemite-től bő három-négy óra autóútnyira Jacksonban szakítottunk meg:
 
„Besötétedett, jövünk le a hegyről az erdőben, kétoldalt az út mentén magasabb a hó mint én, zuhog az eső, olyan köd van, hogy nem látjuk a kocsi orrát, nincs térerő….para??!!áááá… de megérkeztünk, és ennek örömére iszunk :-)”
 
Azt, hogy mindhárman a szélvédőre tapadva, – ahogy Dé idézte Eri barátnőnk szavajárását – gyök kettővel haladva kutattuk szemünkkel és minden egyéb érzékszervünkkel a sárga felfestést az út közepén, csak még ijesztőbbé tette, hogy CSI előző este felemlegette az amerikai erdőkben játszódó, nem éppen happy enddel végződő horrorfilmeket. Se utat, se Hassan megszeppent orrocskáját nem láttuk, és csak remélni tudtunk, hogy a hegyek ura vigyáz ránk, és átvezet a tejködön, melyet eleinte a bőröndömnél is nagyobb kátyúk, majd az eső, szél és egyéb nyalánkságok „színesítettek”.
 
Azt hiszem, Dé után így én is átmentem a „hogyan vezessünk embertelen körülmények között” vizsgán, bár mind időben, mint távolságban jóval rövidebb szakaszt írhatok be a kilométer-számlálómba. Bocsi, mérföld…
 
Ápr.19. Kedd – Yosemite és – mily meglepő – úton…
 
Reggel végre értelmes reggelit kaptunk, bagel, bagelformájú gabonapehelyszerűség, sajtkrém és narancslé várták a fáradt utazókat.
 
A Yosmite Nemzeti Parkot három óra távolságra saccoltunk, de fél három is elmúlt mire odaértünk Yosemite Village-be – ez van, ha minden Vista Pointnál megáll az ember kilátást, vízesést, mókust és társait fényképezni. Rövid túra a Lower Yosemite Falls-hoz, majd hosszabb túra Mirror Lake-hez, ahol az őzek nem szaladtak el előlünk, és ahol a hegy aljából tekinthettünk fel a 8800 láb magas Half Dome-ra, mely annyi művésznek adott már témát.
 
A természet nyugalmát most újra a város nyüzsgésére váltjuk, hétkor indultunk el Yosemite-ből, s hajnal három körül értünk a Hollywood Blv 5131-hez, L.A.-be. Az út elején én vezettem, megpróbáltam tunningolni magam colával és egyéb ébrentartó szerekkel, de nem sikerült, így Dé vette át a kormányt, mint már annyiszor, és lezúzott Melrose Place-es szállásunkig, ahol most szundít CSI-vel együtt, miközben én ezeket a sorokat képernyőre vetem.
 
Útibeszámolóm ezen részét a Red Bull szponzorálta, melynek elfogyasztása után kb. 4 órás mély álomba merültem, s csak L.A. kapujában tértem magamhoz – most meg éberen pislogok mint Alcatrazban az őrök mikor 1962-ben három rab megszökött (ld. Escape from Alcatraz with Clint Eastwood).

Szólj hozzá!

USA road trip - on the way...

2011.04.16. 17:47 Ildi-Billie

2011.04.14. 20.43 Liszt Ferenc Nemzetközi Reptér, Budapest, a gépen rostokolva

 
Most nem húzom az időt a tervezési folyamat fárasztó részletezésével – leginkább mert nem igazán volt tervezési folyamat… csapjunk inkább egyből az érdekfeszítő történések közepébe!
 
Jelen pillanatban a gépen ülök, melynek feladata az lenne, hogy Düsseldorfba repítsen bennünket. Lenne… de ahogy beszálltunk a gépbe, levettem a bakancsomat, és rajtam kívül mindenki elájult, így most várok, hogy a légkondi kiszállítsa a bódító szagokat, és indulhassunk végre tovább.
 
Ok, ok, természetesen nem ájult el mindenki… igazából nem is ez az oka annak, hogy bár már rég a világhírű Düsseldorf fényeiben kéne alámerülnie a pöttöm gépnek, ami aligha született nagyobbnak, mint Nils Holgerson luda, és hát azóta sem nőtte ki gyerekkori törpeméretét, még mindig a klausztrofóbia-gyártó konzervdoboz fogságában tengődünk, és ez még egy ideig várhatóan így is lesz. Az ok mindenki számára egyértelmű és vitathatatlan: egyik útitársam, Dávid. Dávid –bár már a fél világot bejárta- még eddig nem tudott úgy utazni, hogy ne legyen probléma a repüléssel. Ezen, hosszú évek alatt nagy gondossággal kialakított imázsát most se hazudtolja meg: Düsseldorfból már késéssel érkezett a gép, majd mi is még több mint fél órát vártunk már késve beszállva, mire elindulhattunk, nem mindennapi probléma miatt: a düsseldorfi (vagy mostmár akár hívhatjuk Disztldorfnak is) reptérnek egész nap radarproblémái voltak. Ez is bizonyítja: Dávid, az erő veled van!
 
2011.04.15. SFO felé tartva – lassan Vancouver felett
 
Hát Düsseldorf érdekes volt. Mint egy elvarázsolt város, az utcácskái, épületei, a Hauptbahnhof – a rövid idő alatt, míg kijöttünk a vasútállomásról, legalább három durván lerobbant, valószínűleg tudatmódosító szerekkel is nem ritkán élő hajléktalan szólított le bennünket apróért, akiknek több mint 66%-a ült kerekesszékben. Persze az éjszakai élet biztos teljesen más, mint a nappali, de nekünk most ezen arcát mutatta meg a város – és hát nem voltunk lenyűgözve tőle.
 
Egy „viszonylag” kultúrált hostelben igyekeztünk felkészülni a nagy útra – inkább kevesebb sikerrel, mivel a kijutó három óra alvást is rendszeresen megszakította az orosz lakótársak bulizása.
 
Düsseldorf Reptér --> London Heathrow, majd rövid átszállás után felszálltunk az SFO-ra tartó United Airlines járatra.
 
Próbálunk aludni, elfoglalni magunkat, olvasni, filmet nézni, megmozgatni a lábunkat, de a tény, hogy 2-3 óra alvás után már 16 órája fent vagyunk, nem segít felkészülni arra, hogy kb. 2 óra múlva kiszállunk a gépből, a helyi idő délután 1 óra lesz, és be kell ülnünk egy olyan autóba, amelyiket először meg kell tanulni vezetni…
Nem megkerülve közben azon tényt, hogy a jövő nemzedékek számára végzett kutatások céljából elrabolt túszoknak érezzük magunkat (valószínűleg a Family Frost légi járatát próbálják ki rajtunk), akiket még a végcél előtt hibernálnak. A projekt vezetője Giovanni, a sztyúi, aki tutira alien, mert miközben már az összes takarót és business, azaz üzleti paplant (mindenki döntse el maga, milyen business az, amihez ez a paplan kell…) kiosztotta, és a gép zaját mégis túlordítja a vacogó fogak csattogása, kolléganői pedig már nemcsak az egyenpulcsit, de az egyenbundát is felvették, sztyúinak mégis annyira melege van, hogy a mellényét is levette, és biztos vagyok benne, hogy ha felsőteste megmutatásával nem fedné fel igazi kilétét: alien mivoltát, tuti azonnyomban megszabadulna az ingétől is.
 
Ne tessék kérem félreérteni! Nem panaszkodni szeretnék ;-)
 
Közben Dávid olyan magasröptű gondolatokkal foglalkoztat bennünket, mint például hogy ma hány főétkezést fogunk megejteni, és a mai 33 órát Nagy Feró hogy osztotta volna fel – ha 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás, akkor mit kezd a maradék 9-cel???
 
Egyeztetjük óráinkat: az enyém budapesti időt mutat: este fél 8 van odahaza; Esztié (akit még nem említettem, de elsőre legyen annyi elég, hogy ugyanaz a szerencseszáma, mint nekem, és ez a megszámlálhatatlan bizonyíték közül csak egy arra vonatkozóan, hogy szuperjó fej) a londoni fél 7-en áll még; míg Dávid lélekben már odaért, nála délelőtt fél 11 van – 2011. április 15-én, a napon, amikor megérkezünk egyik nagy álom úticélomba: az Amerikai Egyesült Állomokba, és azon belül is a malibui vízimentők, a 2700 éves mammutfenyők, a Golden Gate és Alcatraz, a Universal Studios és a Hollywood Boulevard és persze a kockahasú szőke szörfös srácok hazájába, Calinforniába…

Szólj hozzá!

Una semana más...

2010.08.02. 22:46 Ildi-Billie

Huh, hát tényleg nagyon rég írtam.... bocsi... el voltam foglalva...

Rafting - az igazi királyság...

Tuti társaság, verőfényes napsütés, sok víz a Salzában és szenzációs programok. Kezdünk egy kis nordic walkinggal, aztán rafting hugival, majd szauna és gruppenmaszás (nem tetszik kérem félreérteni, csak az izmainkat lazítottuk csapatban) a hajnalig tartó bulin. Másnap rafting: ha a kormányos hulla fáradt, akkor nincs 'you can do it', mert nem is olyan biztos, hogy we can do it. Bár, ha utána még felmásztunk a vízesésekhez, akkor we could do it, de azért nem volt ez olyan egyértelmű... mindezek után hazavezetni külön teljesítmény (ahogy Tom&Jerry próbált meg ébren maradni fogpiszkálóval kitámasztva a szemeit, hát az itt már nem volt elég...).

Kéretik legközelebb a confidentials képeket nem a 'mindenkinek' mappába másolni véletlenül, mert aztán ég a pofám, és ezt még azelőtt, hogy a nyári melóm elkezdtem volna és minden nap grillcsirkére égek...! Ha egyszer nagy lennék (má nem csak fizikailag), ezekkel a képekkel zsarolhatnak majd, hát kell ez nekem???

Plusz a némi hatásvadász írói túlzást sem kell túl komolyan venni, azért hazajöttünk. Bár tényleg nem múlott sokon, hogy az ásító sziklát mindketten alulról szagoljuk. My mistake :-(

Következő túra szept.11-12.

Bring your kid to work... szemünk fényei az irodában...

Rafting után, tanfolyam előtt még egy délutáni esemény: a kollégák gyerekei megrohamozták az irodát. Az office tour-ban minden szinten más feladatot kellett teljesíteniük (megtalálni a plüssállatokat vagy felismerni a rajzfilmfigurákat), kint a placcon meg arcfestés, ugrálóvár és sapkarajzolás várt rájuk. Miután a bohóc ellátott minket eszközzel, jót kardoztunk a lufifegyverekkel - igaz, a földszintes harcmester pillanatok alatt leigázott.

Nyári meló avagy az álmok néha -sok-sok küzdelemmel- valóra válnak...

Ha nem jelentkeztem volna, az nem azért van, mert elfeledtelek, hanem mert az év első fele elég rázós volt (előkerült az albérlő...), utána meg rohanós, most meg melós. Heti hét napot dolgozni a nyáron, hát meg vagyok én huzatva??? Ezt utoljára Mallorcán csináltam, de Mallorca az tengerpart, sziget, buli, napsütés, kaland... és Barátok!

Ja, ha nem mondtam volna még: VÍZIMENTŐ lettem.

Egyből rafting után következő hétvégén irány a tanfolyam Zánkán, na, hát erről tudnék mesélni... hogy csöppen egy lassan középkorú, túlsúlyos hölgyemény partmenti nyári diákmunkára, csajozásra/pasizásra és véget nem érő bulira vágyó kigyúrt-kisportolt fiatalok közé??? Hát én majdnem hazamentem még tanfolyamkezdés előtti este... Mit keresek én itt???

De azért a Baywatch-emlékek erősek voltak: kiderült, hogy a társaság szenzációs, az oktatók jó fejek (elképesztő motiváló képességgel) és még esélyem is van megcsinálni a vizsgát. Tanultunk, edzettünk, tanultunk, edzettünk és közben rettenetesen jól éreztük magunkat. Aztán eljött a vizsga napja... az első idei csapat, akiknél elég jó volt az idő ahhoz, hogy egész héten a Balcsiban küzdjünk, ami persze nem jelent tűző napot - gyakoroltunk mi másodfokú viharjelzésben is... de a vizsga napján a víz gondolt egyet, és elkezdte a téli lehűlést - irány a fagypont -, az esőfelhők segítettek neki és rázendítettek egy jó kiadós zuhéra mintha most akarnák adni május összes aranyát, majd még egy kis hurrikán is meglegyintett bennünket, hogy gyorsabban száradjunk - jégszoborrá... :-P

Mégis, valami csoda folytán átmentem (azért félreértések elkerülése végett: mind fizikailag, mind lelkileg kihívás volt). Kellett a biztatás, hogy ugorjak hasast mentőugrásnál, meg az engedély, hogy nyugodtan megrugdoshatom kombinált mentésnél a kimentendő oktatót (bocsi Bálint, az asszony azt mondta, hogy csak nyugodtan... - de végül meglágyult a szívem, mert szegénynek begörcsölt a lába a fején leledző hínártól ;-))) és ki kellett menteni), nem is beszélve a hírös 400-nál az egész csapat szurkolásáról...

Én legközelebb meggondolnám, adok-e olyannak kiválóan megfeleltet, egyáltalán átengedem-e azt, aki mentőugrás-gyakorlásnál képes úgy beverni a lábát, hogy csonttörés és idegsérülés a vége.... legalább mostmár tudjátok, ha bajban vagytok, tuti hívok segítséget :-o SEGÍTSÉÉÉÉÉG!

Félretéve a rizsát, levizsgáztam: VíZIMENTŐ LETTEM - de ezt sztem már mondtam...

Treasure Hunt, a Superherok is tudnak bulizni...

Még haza se érkeztem - jobban mondva fel sem ocsúdtam az újdonsült vízimentő létből, már foghattam is a hálózsákomat és költözhettem be a céghez (ismertek már, ez nem újdonság, a hálózsákot igazából már csak akkor viszem haza, ha kapok egy nagy dobozt, hogy soha viszont nem látásra...), csütörtökön TH volt. 200 ember, 15 helyszín, és egy fergeteges buli Planet Kriptonon, a final destinationön. Aki fél ötkor ér haza, arra ne tessék kérem rászólni, ha véletlenül a Facebook-ra jelentezik be a céges háló helyett, előferdül :-D

CStaff, RoboBoy, TranceGirl, Batman, CatWoman & TheBoss - mind, mind meg lettek örökítve, ahogy WonderWoman és a művész, Hugi is. Mostmár nekem is vannak olyan képeim, amikkel zsarolhatlak, ha zsarolni próbálsz majd a rafting confidentials képekkel ;-)
De legalábbis olyan van, amivel kiharcolhatok magamnak egy melót szeptembertől, még akkor is, ha egyébként mindenki csak azt várja, mikor lépek le végre, és mindenki egyként (egy mindenkiként) számolja a napokat amíg lejár a szerződésem -és hajtogatja az óriásdobozt, amibe még a hálózsák is belefér-... hihi, nem ússzátok meg ilyen könnyen :-P

Addig pedig meló meló hátán: hétköznap az irodában, hétvégén a strandon - Esztergom - Pala-tó, Vonyarc, Fenyves, Szepezd-Központi eddig, s majd jön még Zánka Falu és Alsógyenes, minden hétvége és minden szabi a strandon, a maradék napokon meg néha még eljutok Magichez és Titokhoz is, hogy ne feledkezzek el a lovakról sem.

 

Zánka központ, Zánka központ jelentkezzen, vétel. Még egy hét...

 

Szólj hozzá!

Kerítésszaggató

2010.05.31. 22:26 Ildi-Billie

Bodzaszörp????
Nem kérem, én csak palacsintát tudok csinálni, meg madártejet, meg telefonos pizzát. A bodzaszörp nincs az étlapon. Ne tessék nekem itt hagyni egy zacskó frissen szedett bodzát beáztatva, mert soha nem lesz belőle szörp!
Egy hét ázás és két citrom, és indulhatok a kék spárgaleves versenyen: a legjobb BJ-imitátort is mérföldekkel lekörözöm. Azzal a különbséggel, hogy ettől még nem néz rám Mark Darcy. Egyébként is, a realitás talaján a királyfi nem veszi el hamupipőkét (akinek tuti nem 28-as a cipőmérete), nem csókolja meg az 1000 éve ott fekvő csipkerózsikát (ki mosott neki lábat az elmúlt 1000 évben?) és a kismalac sem menekül meg a téglaházban a farkastól (csákányról meg ütvefúróról még nem hallottak? - talán egyeztetni kéne a törpökkel) - ez csak a mesében van...
A valóságban marad a szétázott bodza - ami időközben kerítésszaggató bodzapálesszé érte magát, ezzel lehet kérem csak igazán vigasztalódni ;-)

Szólj hozzá!

Áftörpárti?

2010.05.30. 01:29 Ildi-Billie

Ó, igen, még másfél sör, egy kis beszélgetés, 2 toitoi és egy förtelmes éjszakai busz...

Mégegy szombat, azaz mégegy koncert és mégegy nagy göncöl - vagy az ugyanaz volt? (nem a koncert, a göncöl...) Mielőtt elkezdődne az álom, mégegy buli, még néhány szőke nős vicc, aztán jön a kemény nyár. Megcsinálom? Két edzés egy nap? 400-at 8percen belül félig tappanccsal két héten belül? Biztos???? - azért kösz a biztatást...

Egy nagy lila folt vöröslik a kezemen :-( Nem, nem vertek meg az éjszakai buszon, csak vért adtam, bár a sofőr szerintem már közel lehetett ahhoz, hogy kihívja a rendőröket. De hát mit vár az ember, ha Budapest második legveszélyesebb kerületében lakik? Igaz, the show must go on, vhol laki kell, és nem juthat mindenkinek 5-6ker, Király utca meg az Opera. Néha meg bulizni is kell. Néha. Ma volt egy ilyen néha.

Great társaság, egész nap lejárt láb (hogy alapanyagot találjunk az ujjbábokhoz, amit remélhetőleg az egész cég gyártani fog a köv. hónapban...), egy kis Quimby, egy kis hangulat, egy kis budapesti éjszaka. Egész jó is lett volna, ha a buszon nem kötnek egymásba a hormontúltengésben szenvedő fiatal férfiemberek, már-már tettlegességig fajulva, mindössze azért, hogy felettébb lazán öltözött (egyáltalán öltözött, vagy csak magára kapta a törölgetőruhát??) női kísérőiknek megmutassák, ők ám kemény legények a gáton, és bele tudnak kötni minden félrészeg utasba.

De ezzel még nem sikerül eltántorítani. Budapest jó hely, lehet itt bulizni, dolgozni, hip-hop-ozni, gitározni, jó fej emberekkel találkozni és még akár gyereket is nevelni. A kultúra megvan: a toitoi előtt vidáman beszélget egy társaság, majd egyikük hátrafordul, és a kínjai közt a sorára várakozó fiatalembertől megkérdi: "Hogy vagy?" Mire ő: "Thanks, I'm fine." Szóval itt még a külföldi is érti a nyelvet, és udvarias. Pedig nem fine, hisz már nagyon szeretne bejutni, de udvariasnak udvarias :-)

 

De bocsi, fel kell kelni. Jobban mondva le kell feküdni, mert 8.30kor irány a pacigolás.
Azt meg már Nagy-Bandó is megmondta: "9kor le kell feküdni, hogy 10re hazaérjél". Így Rumcájsz, a "lakótársunk, a gekkó" és a "hogyan mászott el a kaktuszom" sztorik máskorra maradnak ;-)

Szólj hozzá!

Tiempo

2010.05.15. 00:02 Ildi-Billie

Kg: sok, nem akarod tudni, de legalább nem főzök kék spárgát
Cigi: egy, egy vagyon
Pasik: 0, bár lassan inkább mínuszba megyek, mert ha be is jön vki, tuti egyből leégetem magam
Pacik: 2, Magic és Titok - azért 2, mert egy nem bírná sokáig ahogy huppogok rajta ügetéskor...
Paciknak engesztelés céljából felvásárolt répamenyiség: több kamionnyi
Terápiás céllal kisütött palacsinták száma: 26.000.105.892.012.....és még folytathatnám
Blog: 1
Ebből évente egyszer talán frissített: 1
Rovatok a blogban: 1
Bejegyzések a rovatban: 1
Egy este elfogyasztott tequilák max. száma: 6 (nem, nem üveg!), de TH volt...

Na jó, ez kicsit BJs, de most erre telik.
Hogy Qué tal? Hát, itthon vagyok. Több mint egy éve már, de igyekszem jól titkolni. 2009 szuper volt, rafting, vízitúrák, kirándulások, Prága, Isztambul, Piliscsév, BaM, Balcsiátúszás, Treasure Hunt-szervezés és hasonlók - majd egyszer teszek fel képeket. Talán. Ismertek.
2010 már neccesebb. Horrorfilmbe illő pár hónap után most jutottam el oda, hogy hazafele már nem kell arra koncentrálnom, hogy folyamatos legyen a levegővétel és ne hiperventilláljak. De ezt itt inkább nem részletezem.
Mindenesetre ezek után azt hittem, jobb, ha még nem vállalok be semmilyen megerőltetést, de végül a versenyszellem győzött: ötödikek lettünk a Bringázz a Munkába! tavaszi kampányán! Majdnem minden nap biciklivel mentem, és hazafele még kerülőt is tettem, hogy gyűjtsem a km-eket. Persze az én teljesítményem még így is csak kerekítési hiba volt a csapat többi tagjáéhoz képest, de amikor megemlítettem, hogy csodálkoztam hogy egy nőstény lényt is bevettek, elintézték annyival, hogy 'diversity' :-)

És mik a kilátások? Hamarosan jön a következő raftingtúra egy szuper társasággal, aztán egy nyár, ahol el kell döntenem, napi két edzést beiktatok, és megpróbálom megvalósítani egy nagy álmomat, vagy gőzerővel elkezdek tanulni, hogy egy másik nagy álmomat valósítsam meg. Ha valamelyik sikerül, majd elmesélem.

Plusz lassan ki kéne, hogy derüljön, mit csinálok szeptembertől... annak érdekében, hogy fizethessem a bank lakását, amiért kölcsönadja nekem amíg ki tudom izzadni a törlesztőrészletet. De ez már egy másik sztori, késő van.

Szólj hozzá!

Majorica - adeu

2009.02.03. 22:59 Ildi-Billie

Na tessék. Megint sikerült lekésnem a naplementét. Van egy hely, a kedvenc helyeim egyike Mallorcán, ahova valószínűleg egyszerű turista még soha nem látogatott el, én viszont mostanában annál többet megyek ki. Ha az ember időben elindul a munkahelyéről, január közepe felé már éppen eléri a naplementét a Malgrats-szigetek felett. Ha viszont lekési, mindig talál ott néhány kocsit romantikázó párokkal, akik valószínűleg mind azt hitték, ők lesznek az egyetlenek, aztán végül tömegszexbe csöppennek...

 
Na de nem szeretném holmi vulgaritással már az elején eljátszani(félreírni) a kedves olvasó kedvét a továbbolvasástól, így inkább visszatérek eredeti mondanivalómhoz.
 
Múltkor este, hogy már későn értem ki, még hallani lehetett néhány eltévedt sirályt, ahogy igyekezett átjutni a szigetekre, ami természetvédelmi övezetként a legjobb helyet biztosította nekik, hogy lehajtsák fejüket és magukra húzzák a takarót a hosszú, fárasztó, repkedéssel teli nap után. A tenger nyugtalan volt, errefele mindig nagyon fúj a szél, de akkor este olyan hullámok voltak, hogy a szikla tetején, két emelet magasan még én is kaptam egy kisebb fajta meglepetés-zuhét. így jár az, aki túl közel áll a szikla széléhez...
Enyhén durcásan, a fényképezőgépem működőképességét ellenőrizve betuszkoltam magam a kocsimba és topára /ld. "a tope"-ből jövő spanyol jövedékszó/ állítottam a fűtést (1. sötétben a tengernél miért van nálam fényképezőgép; 2. igen, a kocsim kicsi, én meg nagy vagyok, széltében, így jön a tuszkolás...). A fényképezőgép működik, megszokhatta már a nehézségeket, ha túl akar élni mellettem, nincs más választása (eddig végülis -a pasikat kivéve- minden használati eszközöm (kocsi, mobil stb.) megszokott).
 
Miközben a kocsiban ülve, jobban mondva a fűtőegységekhez tapadva, megpróbáltam biztonságos vezetési hőmérsékletre és állapotba (ha nálam létezik egyáltalán ilyen: biztonságos állapot) felfűteni magam, hogy hazagurulhassak, eltűnődtem. Tudom, szőke nő ilyet ne tegyen, még akkor sem ha időközben megpróbálkozott a mesetrséges intellligenciával, de ez most így jött ki.
Szóval tűnődtem. Azon gondolkodtam (ilyenkor Kozik benyögi: "mivel?"), hova kéne elmenni, mi mindent kéne megnézni Mallorcán, ha már csak két hetem lenne a szigeten, hogy elköszönjek és minél több leírhatatlan képet rögzítsek a nyakamon nőtt dudorban elterülő piciny üregben.
 
Nos, Majorica rovatom erről szólna, persze ismertek, sokat csak akkor dumálok, ha az amúgy is hosszúra nyúlt céges megbeszéléseken ezzel idegesíthetem kedves kollégáimat, vagy amikor olyan sztorit akarok a baráti társaságban elmesélni, amit két mondattal el lehetne mondani, de még az a két mondat sem érdekel senkit. Akinek sikerült egy év alatt összesen négy bejegyzést írnia a blogjába, az ne nyisson rovatot benne. De sebaj, ha sikerül összehoznom, és be tudok számolni nektek az elmúlt másfél évben nekem otthont adó piciny sziget gyönyörűségeiről, érdekességeiről, furcsaságairól, szuper; ha nem, akkor meg nem változik semmi a mostani helyzethez képest.
 
Ha már rovatokról beszélünk... amíg én itt küzdök az elemekkel (ld. az oroszlánok mérhetetlen lustasága), addig egy feladat nektek: ha ezt itt olvassátok, akkor valószínűleg nagy ritkán eltévedtek a blogomra (ne csodálkozz, létezik ilyen elvetemült beteg lélek az univerzumban /általában pici, zöld, három szeme és hat ujja van/, az olvasottsági statisztika pontosan mutatja: havi szinten néha előfordul a három kattintás is -- val. édesanyám az, aki minden hónapban odafurakszik egy-egy barátja otthoni gépéhez, hogy -már régóta nem kicsiny- lánya ne keseredjen el teljesen a "blogja" iránti totális érdektelenségen. Igaz, mit vár el valaki, ha egyszer olyan gyakran ír, hogy ahhoz képest megszokott, általános jelenségnek számít a piros hó esése. By the way a minap kedves meteorológia-rajongó kollégám, José Mª (ejtsd: Hozé Máriá, és ne kérdezd, nem tudom, miért adnak egy fiú és egy lánynevet is egy embernek), akivel gyakran beszélünk szülőföldjeink érdekes természeti jelenségeiről, és akitől olyan mallorcai érdekességekről hallottam, melyek megérnek egy-két sessiont ebben a rovatban, szóval José Mª -nem ismerve a magyar mondást- nagy elhivatottsággal mesélte a szaharai homok vándorlása kapcsán, hogy hogyan képződik és mikor fordul elő, hogy piros hó esik, tehát egyáltalán nem lehetetlen!
huh, már megint elkalandoztam... ezek után tényleg kitüntetést kéne adni minden alanynak, aki kibírt velem egy céges megbeszélést, baráti beszélgetést, vagy sörözést a kiskocsmában...
Szóval, a feladat (koncentrálj, szőke, koncentrálj!): kérlek írd már le nekem ide légyszi, kis hozzászólásként hogy mi a búbánatot keresel te az én blogom közelében (ld. pl. most szabadultam a sárga házból; nem találtam jobb barátot mint te (szerk. akkor javaslom a sziklámat, csak ugorj is le); az asszonyt idegesítem azzal hogy nagymellű szőke nők blogjait olvasgatom; olvasni tanulok, és a tanárom azt javasolta, agyatlan, nem megterhelő szövegekkel kezdjem; nincs jobb dolgom (szerk. ld. megj. a szikláról); a blogok citromdíjának zsűritagja vagyok, és az ön blogját ajánlották a legtöbben...)
 
Szóval ha ideköhögnél egy-két mondatot, hogy kivagy, merröl jössz, és mit keresel erre, illetve amúgy hogy vagy, mi van veled, akkor nem érezném magam olyan egyedül piciny bolygónk piciny szigetén.
Thx.
 
 
Ami az új rovatot illeti -és ezzel igyekszem le is zárni mára: amikor megtudtam, hogy hirtelen fel kell mondanom, és barátnőmmel Mallorcára kell költöznöm puszta kényszerből, azt kérdeztem magamtól, mit vétettem, hogy nekem pont Mallorcára kell menni. A német tv-csatornák minden nyáron tele voltak a "modern német gyarmat"-ról és az ott nyaraló sörhasú, a legjobb ropogósra sült csirkét is megszégyenítően pirosra égett, kolbászt szopogató (jaj, te kis huncut, nem arra gondoltam!) deutschländerek bulizásáról szóló riportokkal. Hát akarok én oda menni?
Nos, bár vannak németek, de még rosszabb, vannak angolok és írek is jó számmal, Mallorcán mégis szinte teljesen el lehet felejteni a messzi földön innen sugárzott híreket. A sziget annyi szépséget, annyi elrejtett csodát, annyi gondolatot, képet, tanulságot hordoz magában (ahogy val. maga az élet is), hogy bűn lenne nem megemlíteni ezeket, ha már egyszer első igazi, akaratomon kívüli kényszerű száműzetésemet itt kellett letöltenem. Szeretném, hogy ha már -a majd általatok remélhetően megemlített ok miatt- eltévedtek errefelé, akkor lássatok egy picit abból a csodából (a benne rejlő minden jóval és rosszal együtt), amit Isten idevarázsolt nekünk, a Földközi-tengerbe, két és fél órányi repülőútra kicsiny, de szintén csodákkal teli hazánktól.
 
Akiknek pedig az elmúlt másfél évben sikerült rám erőszakolniuk magukat, meglátogattak, és túlélték, hogy ostorral végighajtottam őket a szigeten, nos, őket szeretném bátorítani, írják meg, miről olvasnának szívesen, mi tetszett nekik, hogy érezték magukat.
 

3 komment

Diario 20/11/08 - Piackutatás...

2008.11.20. 18:36 Ildi-Billie

Ma jó napom van. Megdicsértek, ami feldobta az amúgyis elég jó hangulatomat.

Az mindig jó, ha az embert megdicsérik, még jobb, ha ez olyan embertől jön, akit tisztelünk, vagy akinek a dicsérete számít. Most éppen a cégünk tulajától jött a dicséret, ami önmagában még nem nagy szó, de ha hozzátesszük hogy mallorquín, mindig morcos, és általában csak egy mogorva "buenos días"-ra futja tőle, akkor annál nagyobb a meglepődés, hogy megnézve a munkát, amit csináltam, odaszólt nekem mosolyogva, hogy "buen trabajo, muy bien!". Szóval jól esett.
 
Piackutattam. Nem, nem az irodában ülős, adatokat böngészős, elemzős agyi munkát végeztem, azt a profikra hagyom. Én a "terepen" mászkálós, felmérős oldalát végeztem kicsi piackutatásunknak, szerintem eléggé eredménytelenül. De hát ha a főnök ezt másképp gondolja...
 
A terepmunka nem éppen a legkedvesebb meló a piackutatásban. Mindigis tiszteltem azokat, akik kezükbe veszik a -szerencsés esetben jól megszerkesztett- kérdőívet, meg a kutató útmutatásait, és nekivágnak a nagyvilágnak (vagy leülnek a teflon mellé), és elkezdik zaklatni a népet a kérdéseikkel (igaz csak ha tisztességesen megcsinálják, és nem maguk vagy a haverjaik válaszolgatnak). Nehéz meló.
 
Persze ehhez képest a tulaj nekem igazi kínzást talált ki. A feladat: elindulni Mallorca lélegzetelállító tengerpartjain, és lefényképezni az építkezéseket, felírni az adatokat (építtető, építész, kivitelező). Nemcsak gyönyörű képeket készíthettem a kilátásról, de még annyit is sétáltam, hogy pár napig nem kellett futni mennem. Nem is tudtam volna. Felállni sem bírtam.
 
Úgy gondoltam, megosztom veletek kutatásom eddigi eredményeit. Elsőként Puerto Andratx-ban jártam, La Molát és Cala Marmacen-t sétáltam végig: 
 
Az Andratx-i kikötő 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Világítótorony Katának 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Hajókák

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cala Llamp

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tenger és part

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

La Moláról a hegyek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szegény gazdagok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

La Mola szűk nyaka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Novemberi napsütés a vízen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pihenőhely

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Stílus, ami ritka...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Las vistas

 

 

 

 

 

 

 

2 komment

Diario 15/11/08

2008.11.15. 22:22 Ildi-Billie

Nemrég érkeztünk haza, de én már kosarat nézek. A spanyol kosár az egyik legjobb a világon, az amerikai és (azt hiszem) az orosz mellett. Hú, mit nem adnék, hogy láthassak egy igazi amerikai kosármeccset, természetesen az eredeti helyszínen...
Szegény riporter csajszi éppen riportot készít a szünetben az egyik játékossal, aki csak kétszer akkora, mint ö maga.

Natalia közben leszaladt, mikor épphogycsak megérkeztünk. Megkérdeztem hova megy, mondta leszalad, szerez nekünk két jóképü pasit, hogy éjszaka ne fázzunk. De mivel neki van pasija, így tuti csak én nem fogok fázni este. Meg a két pasi.

A pasikról beszélve... Van új lakótársunk (komolyan kezdünk átjáróház lenni... nyáron a keresztszüleim fia, utána Laci lakótársam haverja és a barátnöje laktak itt, most meg Natalia és az új lakótárs).
Az új lakótárs, Antony, manchesteri, ami önmagában nem túl vonzó, föleg ha azt vesszük, mit láttam tavaly nyáron, amikoris lehetöségem adódott angolok és írek után takarítani a szállodában; és az is sokatmondó, ha nyáron végigsétál az ember az esti órákban Magalluf vagy Palmanova utcáin (de erröl majd máskor). Szóval a tény, hogy Antony származásilag angol, önmagában nem éppen vonzó, de egyébként jó srác. 25 éves teniszedzö, meg síedzö is, és szerényen jóképü. Ez utóbbi tényezö elég ritka Mallorcán. Ráadásul a pasik alacsonyak is, meg durvák. Nem tudnak udvarolni, nem tudnak kedvesek lenni, "machista"-k, szokták mondani rájuk. (Azért az itteni csajokat sem kell félteni, kellöen nagy a szájuk, tökéletesen tudják, mit kell visszaszólni. Ami itt egyszerü, mindennapos beszélgetés, eszmecsere, arra egy külföldi simán azt hiheti, mindjárt egymás torkának mennek.)
Az olaszok annál inkább tudnak udvarolni, meg fözni, meg...

Na, nyílik az ajtó, jön Natalia, nézzük, mit sikerült intéznie... (ha nem gond, erröl nem számolnék be itt, a blogomon)
 

 

Szólj hozzá!

Diario 13/11/08

2008.11.14. 00:00 Ildi-Billie

Bueno, ya hace tiempo que no he escrito, así tengo muchas cosas de contar. He pasado un tiempo maravilloso, por cuál tengo que dar gracias a unos amigos muy buenos. Pero contar -como muchos de vosotros no habláis español- tengo que hacer en húngaro.

Tehát....

Az elmúlt egy hónapban sokminden változott. Van új lakótársam, bár elvileg csak egy hónapra, de jól megértjük egymást, és még föz is, és jól föz, én meg egyáltalán nem, így élünk ketteskén, ö föz, egészségesen, én meg elviselem, hogy egész nap dél-amerikai sorozatokat néz. (És higgyétek el, ez egy elég nagy áldozat. De azért azt engedi, hogy minden kedden megnézzem egyik kedvenc sorozatomat --kivételesen nem az Ally McBeal-röl van szó--, az Anatomia de Grey-t, ami, mivel nem fizettünk elö kábelre, inkább a hangyák harcára hasonlít, de már maga a gondolat, hogy a hangyák egy-egy jobb pillanatban McDreamy-t jeleníthetnék meg, megelégedéssel tölt el...) Szóval a kaja egy idöre megoldva.

Ami a kajára költendö anyagiakat illeti, már nem annyira rózsás a helyzet. De hát nem lehet mindenki multimilliomos...

Továbbra is az építöiparban dolgozom. Na jó, korábbi munkáimat tekintve nem hittem volna, hogy ezt egyszer valóban papírra (gépre) vetem, de hát nem lehet mindig minden tökéletes. Továbbra is fordítgatok, meg számlákat, szállítóleveleket és munkalapokat viszek be a gépbe -muy interesante-, ezt otthon diákmunkások csinálják nevetséges órabérért, de a remény még nem halt meg teljesen, hogy nem ezért igyekeztem (tanultam, dolgoztam) annyit az elmúlt években.

Persze ilyenkor elöjön a nosztalgia a régi szép idökröl, az érdekes melókról, a kreativitásról, a hozzáértésröl (na jó, kedves egykori kollégáim, most nevethettek, de csak csöndben, magatokban, por favor). Ma például egész Mallorcán és Menorcán nem volt áram. Ez elsö komolyabb munkahelyemre emlékeztet, ahol nyaranta, amikor a szabadtéri színpadot építették, rendszeresen a tér túloldalán megbújó kiskocsmában találkoztunk, mert du. 2-3 körül az áram pihenni ment. Mi meg inni. Én kis zöldfülüként csak szopogattam az egy szem sörömet (amire általában a kedves tapasztaltabb kollégák meghívtak, tudván hogy már akkor sem bövelkedtem anyagiakban), és ámultan hallgattam ahogy érdekes dolgokról beszélgettek, ittam szavaikat, és élveztem, hogy végre nem egy olyan társaságban vagyok, ahol a körömlakk színe és a "mért nem megyek ki WC-re a folyosó végére smink nélkül" témák voltak a nyerök.

Félreértés ne essék, ezek a témák is jók, csak nem mindig. Itt Mallorcán találkoztam egy azóta nagyon kedves barátnömmel (persze többel is), aki például baromi jól tud sminkelni, és a végeredményt nézve senki nem hinné, hogy ezt tényleg az én pofámból csinálta... De ami még jobb, a csajszi rettenetesen jól ír. Ha van idöm, olvasgatom a blogját, ajánlom nektek is!

Tavaly ilyenkor felnött életem addigi legjobb súlykategóriájában voltam, ami valószínüleg köszönhetö annak, hogy pincérnöként dolgoztam, meg annak, hogy 25-30 percet kellett sétálnom a lakás és a munkahelyeim között, amit volt, hogy naponta négyszer tettem meg. Idén ilyenkor felnött életem eddigi legrosszabb (legmagasabb) súlykategóriájában vagyok, ami val. köszönhetö a "jólétnek": kocsi, ülömunka, lustaság. A folyamatos brazil és hasonló sorozatok segítségével -amiket újdonsült lakótársnöm megállás nélkül bámul- viszont már rávettem magam, hogy lemenjek a gym-be futni. Valahol el kell kezdeni. Elötte kint futottam egy másik nagyon kedves barátnömmel, de mivel az elmúlt idöszakban több esö zuhant ránk, mint amennyi a világ összes tengerében összesen megtalálható, ezt passzolni kellett.

Nataliával, új lakótársnömmel ma voltunk moziban. Ja, elötte beugrottunk a céghez, ahol a kocsimat vettem, és ahol jól átvertek, és a fogyasztóvédelmi szervezetek fenyegetésének köszönhetöen ma kártérítést fizettek, úgyhogy most törleszthetek némit az adósságaimból. Hurráááá!
Szóval moziban voltunk. Ritkán lát az ember ilyen mierda de pelicula-t (szar filmet). A végén már azon nevettünk, hogy hogy tudtunk beülni egy ilyen katasztrofálisan undorító filmre, ami elvileg egy komédia, mégis nem egy alkalommal volt ingerem az elfogyasztott pattogatott kukoricát visszatenni a zacsijába (és ezt most ne tessék vizualizálni). Azért bent maradtunk a végéig, mint ahogy annak idején, amikor nagyon kedves föiskolai barátaim bevittek a Szodoma 120 napja címü nem minösítendö förmedvényre (amit ök elötte egy aranyos könnyed szórakozásnak tituláltak...), egyszerüen látnunk kellett, hogy ebböl mégis mit akarnak kihozni. Hát semmit. Ezt már tudhatnánk. Csak több hányingert.

Mozi elött még beültünk egy helyre meginni valamit. Naivan capucchino-t kértem, amit annyit ittunk függöként a Herminában egy nagyon kedves volt kolléganömmel, hogy a fülünkön jött ki, de nem bírtuk abbahagyni.
Na ja, a remény hal meg utoljára. Tudhattam volna, hogy ennek nem lesz jó vége, de néha az embernek elborul az agya, és capucchino-t rendel. De Mallorcán felettébb nehéz jó kávét találni, hát még c.-t. Itt a c. az förtelmes kávé a tetején rengeteg, tubusból kinyomott tejszínhabbal. Drágáim, hol marad a jó öreg tejhab?
Nem mondhatom 100%-kal, hogy ez nem járult hozzá késöbbi hányingeremhez...

Legközelebb amikor hazamegyek, betankolok c.-ból, remélhetöleg kedves barátok társaságában. Legutóbbi alkalommal betankoltam lángosból, pomposból meg tócsniból, az talán azért nem volt annyira egészséges. Úgyhogy most inkább maradok az italoknál: capucchino, forralt bor.

 

Az áram nagy úr. Mallorcára nem jellemzö, hogy normális fütés lenne a lakásokban, így vagy a légkondinak van "fütés" funkciója, vagy az ember vesz szépen egy olajradiátort, és próbál nem megfagyni. Persze nem fütesz az egész lakásban, csak ahol éppen tartózkodsz, így ha csak átugrasz a konyhába vagy a fürdöszobába, akkor tuti odafagy valahova egyik-másik nemesebb szerved. De ez a luxus is megszünik, ha nincs áram. Most mondhatjátok, hogy Mallorcán nincs is hideg, és tavaly valóban jót sétáltunk a tengerparton decemberben pulcsiban, és tüzött a nap, de ha nem süt a nap, hideg van, és sokkal jobban fázik az ember a páratartalom miatt. Mintha a húsodat vágnák. Ilyenkor bundabugyi, hat pár zokni, alsótrikó és kesztyü, és még így sem maradsz meg a munkahelyedben, mert minek füteni, ök hozzá vannak szokva a hideghez. Aztán jönnek a kollégák, hogy tuti nem Magyarországról jövök, hisz ott sokkal hidegebb van és jobban fázom mint ök.
Úgyhogy az áram nagy úr. Föleg ha így az ember lemarad jópár brazil sorozat aznapi részéröl.

 

Bueno, tanto para hoy. Megyek aludni, de elötte még beindítom a "fütést" meg felveszem magamra az összes ruhámat, hátha így nem fagyok meg reggelre. Buenas noches!

Szólj hozzá!

Diario 08/10/08

2008.10.09. 22:18 Ildi-Billie

Diario - 08.10.2008

Nyugtalan az idö, esös, szeles napok jönnek, de legalább friss levegöt hoznak a sziget felé. Késö van már, most értem hazaBrigi barátnöméktöl, és hálás lehetek, hogy megúsztam bírság és egyebek nélkül. Larry, a kocsim ugyanis elöl már csak a fél szemére lát, így két koktél után némileg kockázatos még csak a tölem 10 percre levö Nova Santa Ponsába is átgurulni, föleg ha visszafele a Guardia Civil kocsija hajt el elötted.

Larry a második kocsim, Larry Glenn, illetve mostantól hívhatjuk nyugodtan "Félszemü" Larrynek is (bár holnap meggyógyítják,így remélhetöleg ez az állapot rövid ideig áll csak fenn).

Az elsö kocsim Bubóka volt, rendes nevén Bubóka "Balek" Elemér, egy piros Fiat Cinquecento. A "Balek" jelzöt nekem adták igazából, de inkább továbbadtam. Bubókát az elsö nyár után vettem, amit itt töltöttem Mallorcán. Megérdemeltem, egész nyáron dolgoztam, több melóm is volt, míg mások buliztak, én igyekeztem félretenni amennyit csak lehetett, mivel tudtam, hogy elég szegényes spanyoltudásommal nehéz lesz télen, a szezon után munkát találni. De a kocsi kellett, így október végén letettem az 1000 eurót és elhoztam Bubókát Incából, ahol egy volt kollégám szerelöjétöl vettem. A télen jól eldöcögtem vele, ha nem lett volna, nem jutottam volna el sehova: Calviában gyerekekre vigyáztam, sokszor éjjel 1-kor, 2-kor mentem haza, aztán januárban találtam munkát, oda sem jutottam volna el, ha nincs Bubóka, nem is szólva a hostess-melókról szerte a szigeten. Mallorcán ha nem Palmában vagy valamelyik nagyobb városban (Inca, Alcúdia...) laksz és dolgozol, igen nehéz meglenni kocsi nélkül, és még ha a melóbe el is jutsz, a sziget különbözö sarkaiban lakó barátokhoz már nem. Ezért is volt annyira húzós, amikor Bubóka 5 vidám hónap szolgálat után közel 14 évesen megbetegedett, és már túl drága lett volna a javíttatása, kénytelen voltam leadni újrahasznosításra, és új négykerekü után nézni.

Nos, ekkor találtam Larry-t, aki most jár a hatodik évében, egy kicsi, háromajtós Nissan Micra, amivel szintén megvoltak már a történetek (fogyasztóvédelmi históriák, aztán belementek, kerékcsere stb.). Hát, most vele járok mindenfele, egyelöre még bírjuk egymást, és remélem ez jó sokáig így is marad. Az, hogy van kocsid, itt Mallorcán a szabadságot jelenti (gondolom másutt is). A munkába nem jutnék el kocsi nélkül: Son Ferrerböl át kéne mennem busszal Santa Ponsába (kb. 45 perc), és onnan lehetne másik busszal Son Bugadellesbe menni, de naponta csak három busz megy oda, és azok egyike sem ér oda az én munkaidöm kezdetére. De ami még jobb: olyan helyekre mehetek el, ahova busz egyáltalán nem jár, például Európa Karib-tengeri strandjára, Es Trencre, vagy Cap de Formentorra, vagy Sa Calobrára (na jó, mennek buszok, de elég húzós eljutni), vagy a chiringuitoba a tengerparton (egy lakókocsi, mint az üvegtigris, a tengerparton, ahova lemehetsz egy-egy nyári este, a lábadnál a tenger hullámzik, látod a közeli óriássziklákat a holdfényben, és szopogatod az italodat... Vagy a kedvenc közeli helyemre, a Malgrats-szigetekhez, ahol a naplementét szoktam megnézni...

Es Trenc
http://www.mallorcaweb.com/reportajes/espacios-naturales/es-trenc-salobrar-de-campos/

Cap de Formentor
Cap de Formentor 1
Cap de Formentor 2
Cap de Formentor 3
Cap de Formentor 4

Sa Calobra
Sa Calobra 1
Sa Calobra 2
Sa Calobra 3
Sa Calobra 4
Sa Calobra 5
 

Naplemente a Malgrats-szigeteknél
Malgrats 1 2008 augusztus
Malgrats 2 2008 augusztus
Malgrats 3 2008 augusztus

Es Rocat - hostesskedni szoktam itt
http://www.caprocat.com/en/index.html

Son Amar - ezt a lenyügözö show-t úgy nézhettem meg, hogy ahelyett, hogy kifizessem a kb. 70-80 eurós belépöt, még nekem fizettek, hogy elvittem oda egy csoportot a sziget másik feléröl... Három órán keresztül szinte levegöt sem vettem, annyira elragadott a show, az énekesek, a táncosok, a büvészek, a hasbeszélö, a lovasok, ezt meg kell nézni. (Van még néhány ilyen show a szigeten...)
http://www.sonamar.com/galeria.php?idioma=en


Nos, itt lakom, szar ügy, mi?
 

Szólj hozzá!

Diario 24/09/08

2008.09.26. 17:46 Ildi-Billie

 

Diario 24 de septiembre de 2008
 
Maradt még egy kis időm mielőtt lemegyek egy barátnőmmel futni, így végre úgy döntöttem, kihasználom, és írok nektek pár sort a "napos" Mallorcáról.
 
Legutóbbi hazalátogatásomkor többen is mondtátok, szívesen olvasnátok többet a blogomon, érdekel benneteket, mi van velem, milyen az itteni élet. Nagyon meglepett, hogy vettétek a fáradságot, és nézitek a kifejezetten ritkán frissülő blogomat, jól esett, úgyhogy megpróbálom. Sajnos sokatokkal nem sikerült találkoznom, nagyon sajnálom, és szeretném, ha tudnátok, hogy rengeteget gondolok rátok, és ha nem is jutok el odáig, hogy válaszoljak, érdekel, mi van veletek, és nagyon remélem, jól vagytok. Csak hát amennyire sokat bírok dumálni, annyira nem vagyok jó levélíró és kapcsolattartó, remélem ezt megbocsátjátok nekem, senki sem tökéletes.
 
Az első időszakomról már olvashattatok, így most inkább leírom, mostanában mit csinálok:
Egy építőipari cégnél dolgozom, részben adminisztratív és egyszerűbb pénzügyi dolgokkal, részben pedig fordítással: angolról és németről spanyolra ill. vissza. Emellett hostesskedni szoktam, ami némi extra keresetet biztosít, és amivel eljutok olyan helyekre, amiket amúgy nem láthatnék, amellett, hogy érdekes emberekkel találkozom.
Amikor tudok, találkozom a barátaimmal, az elmúlt időben elég sokat próbáltam másoknak segíteni, mostantól meg szeretnék picit többet magammal, az én életemmel, a barátaimmal, céljaimmal foglalkozni.
 
Az elmúlt napokban rengeteget esett az eső, a levegő lehűlt, napközben már csak 22-24 fok van, így mostanában nem lehet munka után még napozni menni a tengerpartra, de azért nem panaszkodhatom. A tenger még mindig 25 fokos, aminek köszönhetőek a lenyűgöző, nagy viharok. Itt amúgyis bőven lehet érdekes természeti jelenségekkel találkozni, mint amikor "föld esik" (llueve tierra), és bár eső nem volt, a kocsim, Larry úgy néz ki, mintha a gyerekek vele játszottak volna a tengerparton "ássuk bele a homokba"-játékot. Vagy például az őszi időszakban a tengeren kicsi tornádók (katalánul Cap de Fibló) keletkeznek, amikről elképesztő képeket találni a neten. Ezek a tornádók nem szoktak bejönni a szárazföldre, de tavaly két alkalommal is bejöttek, és komoly károkat okoztak, még a messzebbi helyeken is, amiket kevésbé érintett a vihar (pl. ahol tavaly ilyenkor dolgoztam, Alcúdiában), megemelték a tipikus "nád" napernyőket a strandon, mindent, ami mozdult. A második tavalyi viharban egy turista életét vesztette, a hegyek között olyan víz zúdult le az égből, hogy már nem tudott kiszállni az elsodródott kocsiból.
 
Pár hete a szél sivatagi homokot hozott a Szaharából, két napig nem lehetett levegőt venni, annyira sűrűn tele volt a levegő homokkal. Ahogy Brigdet barátnöm mondta, most már tudja, milyen sivatagi homokról ír Coelho Az alkimistában.
Akár reggel, amikor felkelek, akár este, naplemente környékén nézek ki az ablakon, vagy megyek ki a teraszra, a fények játéka a felhőkkel mindig kicsit elvarázsol, egy-egy ilyen pillanatban megáll az ember, és csak rácsodálkozik az életre, és annak szépségeire. Persze a "vizes" időszak hosszú távon annyira nem vonzó, de általában egy-egy része nem tart sokáig, nem szokás, hogy egy hétnél tovább fedje felhő az eget. Remélem hamarosan újra mehetünk a strandra, elvégre nemrég vettem egy strandröplabdát, amivel itt szerencsére akár télen is kimozoghatjuk magunkat az akkor már eléggé néptelen, de annál szebb, nyugodtabb tengerparton a néha még januárban is tűző napsütésben.
 
 

Cap de fiblo
https://www.youtube.com/watch?v=tKMmLj_xJlc&feature=related

1 komment

Apróságok... Campeones

2008.07.08. 23:26 Ildi-Billie

Campeones - campeones - campeones...

Nem mondhatni, hogy sokat tudok a fociról, azt sem, hogy nagyon odavoltam az örjöngésért, amit a spanyolok lenyomtak azon -számukra- emlékezetes éjszakán, amikor 44 év után elöször újra elhozhatták az "Eurocopát".

De azért elgondolkodtatott...

Itt a legtöbb férfiember, ha focira terelödik a szó a társaságomban, megkérdezi, hogy mi magyarok hogy állunk a focival, merthogy bizony jól tudják, hogy valamikor régen volt nekünk egy bajnok csapatunk. Az természetes, hogy Puskás nevét egyböl megemlítik, hiszen még a fiatalabbak is Spanyolország eddigi legjobb focicsapataként emlegetik azt a Real Madridot, amiben egyik legkiemelkedöbb focistánk, honfitársunk is játszott. Hát, -bár távol áll tölem, hogy azt állítsam, akár csak egy picit is értek a focihoz-, de azért az még nekem is leesett, hogy finoman szólva nem vagyunk az élvonalban.

Vagyunk viszont másban jók: a vízilabda-csapatunk ma játszik Malagában az Európa-bajnokságon, Spanyolország ellen. Szurkolok... nagyon... azonban attól tartok, otthon sosem fogják úgy fogadni bajnokainkat, ahogy Spanyolországban a múlt héten a focistáikat. Már amikor bekerült a spanyol csapat a döntöbe, kint volt minden taxin a kis spanyol zászló, és ha nem nézted volna a meccset, akkor is tudhattad a mini-tüzijátékokból (amik kivételesen nem a kikötöbe hamarosan befutó óriási tengerjáró hajókról jöttek), a dudálásból, a hangzavarból, ordítozásból, a petárdákból, hogy ki nyert. Mikor fogja Magyarország így ünnepelni bajnokait, mikor tudunk majd felhötlenül örülni a mieinknek? A Pekingböl hazatérö olimpiai csapatot fogja-e majd egész Budapest sorfallal és üdvrivalgással fogadni, koncerteket adni, és az egész várost lezárni, hogy a legjobbaknak tisztelegjen?

Azt hiszem, addig még sok idönek el kell telnie, és sokmindennek meg kell változnia... de talán eljön majd ez az idö is...

Szólj hozzá!

Apróságok... San Joan

2008.07.08. 23:22 Ildi-Billie

San Joan - 24 de junio

Június 23-a éjszakája különleges. Azt mondják, az akkor kívántak teljesülnek. Arról, hogy ezért mit kell tenni, már eltéröek a vélemények, ahány embert megkérdezel, annyi tippel indulhatsz neki az éjszakának. Nos, én megpróbáltam a legtöbbet teljesíteni, majd meglátjuk, mi lesz belöle...

Calviá megyében 24-e ünnepnap, így lelkiismeretfurdalás nélkül indul el fiatal és kevésbé fiatal a legfontosabb kellék irányába: a tengerpartra. Santa Ponsában a fiatalok tüzet gyújtanak, Palmanovában koncertek és tengerparti barbecue indítja az éjszakát, majd éjfélkor eljön az ideje a cselekvésnek.

Egyesek szerint ha éjfélkor tetötöl talpig (na jó, nem kell egyböl fejest ugrani, így inkább talptól tetöig) megmártózol a tengerben, akkor amit akkor kívánsz, teljesül. Mások szerint elég ha bokáig besétálsz, és háttal a tengernek beledobsz egy pénzérmét kívánságodra gondolva. Akinek ez a pillanatnyi megmártózás, vagy amíg a kezedböl a tengerbe ér centesed, nem lenne elég minden álma szabadjára eresztéséhez, annak már korábban készülnie kell: írd fel egy cetlire kívánságaidat, egy másikra pedig azokat a rossz dolgokat, amiktöl meg szeretnél szabadulni. Elöbbit dobd a tengerbe éjfélkor, utóbbit a tüzbe - csak óvatosan, nehogy összekeverd! Aki kicsit több romantikára vágyik, az dobhat rózsát a vízbe, vagy útjára indíthat egy mécsest az éjszakába. Ha meg még nem lenne kivel romatikázni, azt mondják, ezen az estén át kell ugranod a tüzet, hogy párra találj.

Ha mindezt megtetted, folytatódhat a buli, és a várakozás, hogy beteljesüljenek a kívántak. Azért a nagy várakozás közben nem árt, ha el is kezdesz tenni értük valamit...

 

Szólj hozzá! · 2 trackback

Diario 20.01.2008 / 06.02.2008

2008.02.07. 17:12 Ildi-Billie


Big girls don't cry...

 

20.01.2008
Oké, lehet, hogy nem a legjobb idöpont frissíteni a blogomat ennyi idö után, ha elötte egész hétvégén Ally McBeal-t néztem. Aki ismeri a sorozatot, az tudja, hogy Ally egy 27-28 éves egyedülálló ügyvéd, aki együtt dolgozik élete nagy szerelmével, Billyvel, majd Billy feleségével is. A sorozatban az ügyvédi irodában dolgozók nagy részének valami tikkje van, mindenki kicsit (vagy nagyon) bolond. Érdemes lenne egyszer összegyüjteni Ally mondásait, sokat lehetne belöle tanulni.
Mint pl.
...
Ally: - Azt gondolja, hogy bolond vagyok?
Bírónö: - Nem, nem gondolom, hogy bolond, csak úgy gondolom, hogy két méterrel a föld fölött lebeg, mintha nem a földön járna.
Ally: - Miért, van, aki igen?

Hogy mire is megy ki a játék? Ally egyedülálló, közeledik a 30-hoz, és keresi élete nagy szerelmét. Egy sorozat a pasikról, a munkáról, a barátokról, az életröl.
És hát nem éppen felemelö, még ha nagyon szórakoztató is. Benne van a kilátástalanság, ahogy 30-hoz közeledve az élet elsétál melletted. Aki ismer, az tudja, nem lenne szabad ilyen sorozatokat néznem, elvégre magam is jócskán hajlamos vagyok a depresszióra (ha nem maga vagyok a depresszió). Amikor elöször láttam a sorozatot, még 21-22 évesen a Gallupnál dolgoztam, és -ugyan már akkor is tudtam kilátástalanul szerelmes lenni-, arra gondoltam, mennyire remélem, hogy nem leszek ilyen 27 évesen, és addigra családom, párom lesz, és egy boldog élet elé nézek. Most persze az idösebbek mondhatják, hogy nézzem csak, 30 után is van élet, de azt nekik is be kell ismerni, hogy az egyik legnehezebb dolog az életben, megtalálni a párunkat, és a helyünket. És ha öszinték vagyunk, az egész erre megy ki.
Jó, természetesen nem árt, ha szeretjük a munkánkat, vannak barátaink, és az álmaink nem elérhetetlenek, de ha nincs kivel megosztani a boldogságot, az egésznek semmi értelme. Nos, ha egész hétvégén Ally McBeal-t nézek, nem lehetek éppen felemelö hangulatban. Igaz, az ihlet általában pont ilyenkor jön meg, hogy írjak, a legjobb dolgokat az életemben ilyenkor írtam. Ihlet nélkül nem megy.

Mi is történt az elmúlt idöszakban? Miután nem mondhatni, hogy otthon felhötlenül boldog voltam, egy hirtelen döntés miatt most Santa Ponsában nézek egész hétvégén sorozatokat. Pedig visszanézve nem volt rossz életem. Volt egy munkám, ahol emberek, akik nálam sokkal többet tudtak és teljesítettek, megkérdezték a véleményemet, volt hol laknom, nem kerestem rosszul. Persze nem voltam boldog, sokat dolgoztam, és két kezemen meg tudom számolni, hányan közeledtek hozzám a másik nemböl.
Voltak barátaim, persze voltak olyanok is, akik barátnak hívták magukat, és akikre a leginkább számítottam, mint barát, de ezt az illúziót -pl. egy szilveszter alatt- összetörték. Összefoglalva, visszanézve nem panaszkodhatok. Voltak, és vannak igazi barátaim, akiket sajnos túlságosan is elhanyagoltam, volt egy munkám, amit nem értékeltem eléggé, és voltak álmaim, és úgy döntöttem, ezek után futok picit. Hiszen ha nem is volt rossz életem, nem voltam boldog. (Persze nem vagyok benne biztos, hogy én -vagy akár Ally- képes vagyok-e egyáltalán boldog lenni.)
Csakhát az álmok messziröl máshogy néznek ki. Akikkel sikerült találkoznom azon rövid idöben, amíg otthon voltam, tudják, hogy nem sajnálom, hogy eljöttem, hiszen ha otthon maradok, mindig ezek a rózsaszín álmok maradnak meg bennem, és 90 évesen azt kérdezem majd magamtól, milyen lett volna, ha. Az amerikai gazdagokról, szépekröl, tengerpartokról, könnyü életröl, boldogságról, happy endröl szóló sorozatokon felnövök nem a realitással a fejükben indulnak el a nagyvilágba. Bennem az volt, hogy az élet másutt szebb, könnyebb, a tengerpart, a napsütés, az anyagi gondok mellözése egyszerübbé teszi az életet, egyszerübbé teszi a boldogság megtalálását. Ha rá is jöttem, hogy ez nem így van, nem sajnálom, hogy elindultam, bár nem tudom megmondani, melyik jobb: 90 évesen megkérdezni magamtól, mi lett volna, ha..., vagy elindulni a nagyvilágba, és eloszlatni a rózsaszín álmokat, szembesülni a meztelen valósággal (na jó, nem tagadom, bizonyos meztelen valósággal nem rossz szembesülni, de most nem erröl van szó; egyelöre).

Tehát nem bánom, hogy elindultam, egy percig sem akarnám visszafordítani a dolgot, hiszen amellett, hogy a rózsaszín álmaim ütköztek a szürke valósággal, rengeteget tanulok
belöle, ezáltal fejlödöm, tanulok, világot látok, barátokat szerzek. De ha egyszer az ember elindul, még otthontalanabbá válik, mintha nem indul el. Ha úgy indul el, mint én, hogy majd meglátjuk,
mi lesz, újra kell kezdenie az életét. Ha hazamegy, mert nem jön be, amit látott, hiányozni fog, az amit átélt, hiányozni fog a tengerpart, és hát nem éppen sikernek tünik majd a saját és mások szemében. Ha nem megy haza, örökre hiányozni fog a hazája, a családja, az igazi barátai, a hajnali beszélgetések a Dagályban, a Tequila Sunrise koktélok, a rövid látogatások a röntgen-osztályon, egy-egy capuccino, és még sorolhatnám.

Na mindegy, most egy picit kezdem elveszteni a fonalat, majd ha megtalálom, visszatérek hozzá.

Ma van Palma de Mallorca védöszentjének, San Sebastiannak az ünnepe. Tegnap óriási buli volt Palmában, minden nagyobb téren színpaddal, zenével, az emberek az utcákon barbacoa-ztak,
én pedig mindezt nem láthattam, mivel babysitteltem. Most nézem a tv-ben a közvetítést, Palma gyönyörü katedrálisa és a tenger felett tüzijáték, zenével. Olyasmi, mint nálunk aug.20., csak itt egy héten keresztül ünnepelnek.

folyt. köv.

 

 

06.02.2008
2007. június közepén felültem egy barátnömmel egy repülöre, mindössze négy éjszakára volt szállásunk. Azóta sokminden történt, amiröl nem számoltam itt be, de amit azért nem hagynék ki, úgyhogy most összefoglalom. Három hét küzdelmes takarítás után átekerültem a Jutlandiába a bárba. Újabb kihívás, új emberek, új feladatok, új izgalmak. A bárban viszonylag gyorsan megtanultam azt a néhány dolgot, amit kellett, 3csillagos (mallorcai léptékkel mérve) apartmanszálloda lévén nem kellett természetesen annyit tanulni, mint a legtöbb helyen. Fast food-ot szolgáltunk fel, nem ajánlom senkinek, aki normális kajához szokott: baked beans, sült krumpli, toasts, hamburger, fagyasztott lasagne, pizza, és hasonlók. A kollégáimmal szerencsém volt, Xisco, a fönököm nagyon korrekt volt, volt két angol kollégám, és jópár spanyol. As elsö hetet, és néhány alkalmi cserét leszámítva nappal dolgoztam, talán a lehetö legjobb beosztásban: 10-18-ig. Még a takarítós idöszakomban dolgoztam két vasárnapot a kids' clubban, ami amolyan gyerekmegörzö. A szülök behozzák a gyerekeket, majd záráskor értük jönnek - jobb esetben. Rosszab esetben azt sem tudják, hol vannak a gyerekek, akik pedig inkább a kids' clubban töltik az idejüket. Sajnos elég problémás gyerekkel találkoztam azon rövid idö alatt, amíg ott dolgoztam: miután mindenki heti hat napot dolgozott, a hetedik napra kellett valaki elöször. Amíg takarítottam, addig vasárnap ki tudtam segíteni, de ahogy átmentem a bárba, a fönököm nem akart úgy beosztani, hogy heti egy nap a kids' clubot is tudjam csinálni. Igaza volt, egy szabadnap kell, elég kemény így is a meló, és én nem voltam tapasztalt pincér. Szeptemberben viszont hazament a lány, aki a kids' clubot csinálta, így megkérdezték, van-e kedvem átmenni a kids' clubba. Na, innentöl már nem volt olyan rózsás a helyzet, 11-1-ig, aztán 2-4.30-ig a gyerekekkel foglalkoztam, majd este 8-11.30-ig a bárban dolgoztam, hogy meglegyen a napi 8 órám. Ez már eléggé húzós volt, föleg, hogy nekem a nappali turnus a bárban sokkal jobban bejött. Nappal általában föleg kajarendelés volt, és kevesebb ital. Mi is volt a munka? Valaki(k) kint volt(ak), ö felvette a rendelést, "megterítette" az asztalt, ha kajarendelés is volt, kivitte az italokat, majd a kaját. Bent volt valaki a bárban, ö adta ki az italokat, mosogatott, kezelte a kasszát, segített elkészíteni a kaját, és bent volt még aki a kaját készítette, és ha éppen nem volt kajarendelés, ö is adta ki a piát. Esténként viszont alig volt kajarendelés, majd a végén zártuk a konyhát, a plancha tisztítása mindig neken jutott, és aztán meg az esti szórakoztató program közben mászkáltunk az asztalok között, felvettük az italrendelést, kivittük a piát stb. Én nappal általában bent voltam, de azzal sem volt bajom, ha kint kellett lennem. Este viszont takarítottam a planchát, és vittem ki az italokat, az annyira nem jött be nekem. A vendégek aranyosak voltak, írek és angolok, az animációs program is angolul ment, és igazából csak angolul kellett beszélni. Én a két fönökömmel spanyolul próbáltam gagyogni, és Xiscotól néhány mallorquin szót is megtanulhattam.
Mindemellett nem messze a két hoteltól (a Plazamar, ahol takarítottam ill. a kids' clubban dolgoztam, szemben van a Jutlandiával, ahol bároztam), Santa Ponsa központi rotondájánál van egy - bocsánat, volt egy - pizzéria, Pizzamondo, ahova rendszeresen beültem elfogyasztani egy pizzaszeletet. Összeismerkedtem a két német tulajjal, és elkezdtem a szabadidömben kisegíteni náluk. Kathrin és Nicole mellett egy olasz pizzero dolgozott ott, és elég gyakran benézett Diego haverja, a jóképü Luca is (Laci barátom ezt olvasva biztos elkezdi énekelni: my name is Luca...), de erröl majd késöbb. Mindenesetre mostmár senki nem mossa le rólam, hogy pedofil vagyok.
Szóval a Pizzamondóban vagy a Kathrint, vagy a Nicolet helyettesítettem, és Diegoval dolgoztam együtt, elég hamar már én zártam a pizzériát. Egy nagyon kicsi pizzéria volt, elöször csak pizzaszeleteket akartak eladni, aztán végül salátabárral és egész pizzákkal is próbálkoztak. Ahogy elmentem Alcúdiába (amiröl mindjárt írok), már látszott, hogy télen nem él meg a kicsi pizzéria, bár amikor elmentem, még úgy volt, hogy amikor visszajövök, vége a szezonnak, és munkát keresek, elkezdhetnék dolgozni nekik. Végül hamarabb bezártak, minthogy visszajöttem volna Santa Ponsába.

Alcúdia
Nos, végül szeptemberben, miközben egyszerre dolgoztam a gyerekekkel, a bárban és a pizzériában, a fönököm, Saskia megkérdezte, beszélek-e németül, mert Alcúdiában lelépett az animátor, és az ottani szállodában németül és angolul is beszélö animátorra van szükség. A családnak, akik a tulajdonosai a Gran Isla hoteleknek, négy hotelük van: három Santa Ponsában, egy innen kb. 10km-re, Palmanovában, de az alcúdiai Hotel Piscis (általam csak pisis hotelnek becézett) tulajdonosai megkérték a céget, hogy segítsen be a hotel felfuttatásában. Így Saskia kérdése után pár nappal Alcúdiában találtam magam, a sziget másik felén. (Santa Ponsa Palmatól kb. 20-25 km-re van, a sziget dél-nyugati részén, míg Alcúdia a sziget észak-keleti csücskéhez van közel.) Amikor odaérkeztem, még nem tudtam mi vár rám, és azt sem, mennyi ideig leszek ott. Amit biztosan tudtam, az az, hogy legkésöbb október végén bezár a hotel, és hogy tavaly október 8-án zárt. Illetve még azt is tudtam, hogy a hotelban dolgozókkal óvatosnak kell lenni, nem voltak éppen jó véleménnyel róluk a santa ponsaiak. Nos, ezt meg is értem, de nekem végül nem volt problémám velük, bár nem lettünk nagy haverok, de azért túléltem. Nos, Saskia azt mondta, hogy nem kell készülnom semmivel, ö majd mindennel ellát, amire szükségem van. Ebböl az lett, hogy amikor odaérkeztem, semmim nem volt, amit használhattam volna. A kids' clubban ugyan nem kellett animátorkodnom, de láttam, hogy az animátor miket játszik a gyerekekkel. A kids' clubban én gyakorlatilag csak rajzoltam, színeztem, festettem a gyerekekkel, és voltak ott mindenféle játékok, meg lehetett dvd-ket nézni. Ahogy Saskia elmondta, a piscisben a feladatom: 11-1-ig játszani és kreatívkodni a gyerekekkel (a kids' clubban már elkezdtem origamizni velük stb.), délután két órát sportolni, játszani a felnöttekkel, majd este egy óra minidisco a gyerekeknek, néhány este bingo a felnötteknek, esetleg kids' bingo, és vagy jön valamilyen elöadó, vagy én csinálhatok nekik programot (qiuz és hasonlók). A piscis viszont annyiban eltér a többi apartmanhoteltól, ahol a nyáron dolgoztam, hogy -amellett, hogy nem csak angolul beszélök vannak-, hogy all inclusive. Ennek következtében a vendégek annyit ehettek és ihattak, amennyit akartak, persze nem éppen a minöségi piákat adták nekik, de akaj szerintem kifejezetten jó volt. Viszont így míg a többi hotelban ha valamelyik gyerek megnyerte a papírhajó versenyt (a gyerekmedencében úsztattuk az elkészült papírhajókat), kapott egy jégkását, addig nem volt igazából mit adni a nyerteseknek a piscisben, hiszen minden ingyen volt. Plusz mivel all inclusive hotel, a lényeg az volt, hogy ha lehet, minél többet vigyük ki az embereket. Hetente kétszer mentünk a városba a piacra, kétszer az önkormányzat által szervezett ingyenes idegenvezetésre (végre Alcúdiában volt egy kis történelem is: római kori romok, és egy nagyon édes óváros várfallal körbevéve), és ha volt vendég, aki befizetett, akkor lovagolni is mentünk. Ezek általában délelött voltak, így a többi programot délután tudtam kezdeni.
A szomorú az egészben az volt, hogy ott lettem hagyva úgy, hogy nem volt CD-m, zeném (Saskia adott néhányat, de azok gyakorlatilag használhatatlanok voltak), nem volt mivel meghallgatnom CD-ket, nem tudtam használni a netet, hogy pl. quizeket rakjak össze, anyagot, játékokat gyüjtsek (a recepció gépét használhattam, de csak amikor másnak nem kellett: éjszaka), Saskia elmondta, hogyan játszak bingot, volt beach-röplabda-hálóm, de labdám nem volt, így a felnöttekkel gyarkorlatilag dartsozni, biliárdozni és ping-pongozni tudtam. Nem voltak gyerekzenéim és nem ismertem egy táncot sem. Heti hat nap reggeltöl éjjelig dolgoztam, a hetedik nap meg próbáltam készülni. A vendégek jó fejek voltak, sokmindenre megtanítottak, így a végén már egy órát táncoltunk a gyerekekekkel, minden nap játszottunk a gyerekekkel, a felnöttekkel, és néhány kvizt is összeraktam, söt a végére nálam volt a Timivel közösen vett laptop is, amivel este jó kis dizsiket csináltam. Nem vagyok egy entertainer típus, ez egyértelmü, de jó volt kipróbálni. De nem is szeretném tovább csinálni. Legalábbis így nem. Ott laktam a szállodában, kaptam enni-inni, és a fizetésem is jobb volt, mint elötte, de elég volt. Val. szívesen csinálnám, ha nem egyedül lennék, hanem pl. egy olyan szállodában, ahol van 6-8 animátor, jól fel van szerelve, és mindent meg lehet tanulni, meg persze ha megfelelöen fel tudnék készülni. Mindenesetre igyekeztem minden tölem telhetöt megtenni, de úgy gondolom, egy animátor nem elég egy ekkora szállodába. Úgy tünik, a tulajok is elégedettek voltak velem, mivel szeretnék, hogy visszamenjek a nyáron, és felajánlották, hogy az egyik hotelban lakjak télen.

A legtöbb szálloda legkésöbb október végén bezár, és csak tavasszal nyit ki. A három santa ponsai szállodában ilyenkorra megengedik, hogy egy-két ember ingyen ott lakjon, hogy vigyázzon a szállodára. Mindössze reggel le, este fel kell kapcsolni a villanyt, és hívni a rendörséget vagy a tüzoltókat, ha van valami. Mivel nem szeretnék visszamenni Alcúdiába animátorkodni, és elképzelhetönek tartottam, hogy a télen találok más munkát, és nem szeretnék a nyáron bározni vagy kids' clubozni, nem akartam elfogadni a lehetöséget, mivel azt hittem, vannak mások, akik a cégnek fognak dolgozni a nyáron és szeretnének itt lakni a télen. Végül mégis megkaptam a lehetöséget, azt mondták, nem kell elköteleznem magam.

Most végülis a Jutlandiában lakom, igaz, novemberben és decemberben még fizettem az albit, amit Timivel közösen béreltünk. Tudtam, hogy a tél nehéz lesz, így a nyáron igyekeztem félretenni, amiböl végül az egyik alcúdiai kollégám segítségével megvettem Bubóka "Balek" Elemért, életem elsö kocsiját. Télen elég nehéz munkát találni, föleg kocsi nélkül. Bubóka egy 13 éves Fiat Cinquecento, piros, ahogy a tesója, Luigi (az otthoni biciklim) is. ((Nem vagyok oda a pirosért, mindig azt mondtam, hogy nem szeretnék piros jármüvet, és tessék...)) Bubókáról késöbb...

Szóval visszajöttem október végén Alcúdiából, és hamarosan be is költöztem a Jutlandiába. Elkezdtem munkát keresni, ami elég sokáig tartott. Egy ismerös segítségével dolgoztam egy hostess-ügynökségnek 4 napot Cala D'Orban, a sziget dél-keleti végén (ami mondjuk Bubóka nélkül elég nehéz lett volna), ahol összeismerkedtem egy-két jófej csajszival, akik révén aztán egy másik ügynökségnek is dolgoztam. Ez csak egy-két meló volt, de találtam egy-két barátot, ami ritka, ha az ember távol van az otthonától. Közben Laci, a magyar srác, akivel egy repülövel jöttünk ki, és 2-3 nappal késöbb összefutottunk Palmaban, és összeismerkedtünk, elköltözött Calvia faluba, ahol egy német csajszi ad ki egy szobát az albérletében. Kiderült, hogy a csajszi engem váltott a kids' clubban, amikor elmentem Alcúdiába (Laci a neten találta meg a hirdetését). A csajszi november végén elment Egyiptomba két hónapra nyaralni, és bemutatott a családnak, ahol babysittelt, hogy amíg ö szabin van, addig én helyettesítsem. Végül akár heti 5-ször is mentem babysittelni, amiböl meg lehetett élni így.

Januárban már több lehetöség is ígérkezett, pl. egy német idegenvezetöi állásra hívtak be a TUI-hoz, de végül még mielött bementem volna interjúra, felajánlottak nekem (az itteni munkaügyi központ közvetítését követöen) egy "auxiliar administrativa" állást. Január 15-én elkezdtem dolgozni, és hát eléggé meg voltam ijedve, mivel mint kiderült, ez egy pénzügyes-adminisztratív állás, így olyan dolgokat, amiket otthon utoljára az egyetemen hallottam, kell most megtanulnom spanyolul. Ráadásul a fönök rendszeresen diktál spanyolul telefonon. Amúgyis kifejezetten nem szeretek telefonálni, de úgy, hogy még nem is beszélem a nyelvet eléggé, nem kis stressz az eredménye. Az elmúlt két-három hétben úgy érzem, sikerült elég sokat tanulnom, de még bele kell jönnöm.

Azt nem mondhatnám, hogy boldog vagyok, hiszen otthon egy nem kis kihívásokkal teli, élvezetes, kreatív munkám volt, ott voltak a barátaim, itt pedig mindent elöröl, söt, még annál is messzebbröl kellet kezdenem, és évekbe telhet, mire elmondhatom, nem egy handicapes munkaerö vagyok, míg olyan munkát, és életkörülményeket találok, amilyenekben jól érzem magam.

Az otthoniak azt kérdezik, megérte-e, és mikor megyek haza, az itteniek azt kérdezik, haza megyek-e, vagy inkább itt maradok. Nos, megérni mindenképpen megérte, de okosabb lett volna otthonról keresni egy állást, és úgy elkezdeni az új életet, hogy közelebb vagyok ahhoz, amit otthon már elértem. Az is igaz, hogy ezt nem tehettem meg, hiszen sem idöm, sem energiám nem volt, sem lelkiállapotom nem engedte, plusz olyan országba jöttem, aminek a nyelvét nem beszéltem, amikor elindultam, ahol viszont nagyon fontos a jó munához, hogy beszéld a nyelvet, söt, itt Mallorcán még a mallorquint sem ártana.

Megérte eljönni, de a dolgokért itt is meg kell küzdeni, külföldiként még jobban is, mint otthon, itt is dolgozni kell, és feladni mindent, amit az ember otthon elért, nem feltétlenül okos dolog. Persze nem is feltétlenül buta dolog, elindulni, és kipróbálni magát az embernek, megtapasztalni más kultúrákat, más országokat, megtanulni más nyelveket, megpróbálni közelebb kerülni az álmokhoz.

Tény, hogy itt az emberek sokkal többet megengedhetnek maguknak a fizetésükböl, olcsóbb az élet és többet keresnek, egyben nem is hajtják agyon magukat, kevesebbet dolgoznak, nyugodtabbak, boldogabbak, jobban tudják élvezni az életet (ilyen körülmények között nem is nehéz). De az is tény, hogy Magyarország az otthonom, ott vannak a barátaim, a családom, és kommunikációsnak elég nehéz lenni egy olyan országban, aminek a nyelvét nem ismered annyira, mint a saját anyanyelvedet.

Nem vagyok boldog a munkámmal: világ életemben két dolgot nem szerettem volna csinálni: pénzüggyel foglalkozni (nincs bajom a pénzüggyel, és eddigi munkáimban szerettem a pénzügyi feladatokat, de soha nem akartam egészen ezt csinálni) ill. saleses lenni. Emellett egy iparág volt, amiben nagyon nem tudtam magamat elképzelni: az építöipar. Nos, most pénzügyesként dolgozom egy építö cégnél.

Tegnap felajánloták nekem, hogy a TUInál lehetek host guide, kísérgethetem egész nyáron a magyar vendégeket (amiböl nincs sok a szigeten), és az angolokat és németeket. Ez nem idegenvezetöi állás, csak meg kell számolni a vendégeket, tájékoztatni öket, elkísérni és hasonlók. Ez az állás visoznt csak áprilistól október végéig szólna, nem egész éves, és spanyolul sem tanulnék meg.

Lehet, hogy nem tetszik nagyon a mostani állásom, de ez biztonságos munkahely, sokat tanulhatok, és mellette más keresetkiegészítést is vállalhatok, eljárhatok spanyol tanfolyamra, és nyugalomban kereshetek másik állást.

Nem tudom, hogyan lesz tovább, maradok-e, hazamegyek-e, vagy elindulok más irányba, de az biztos, hogy nem lennék elégedett magammal, ha most feladnék mindent, és hazamennék oda, ahonnan valami miatt elindultam, és még nem értem el azt, amit el szeretnék, még ha nem is tudom pontosan, hogy mi is az.

Jobban mondva egyet tudok: boldog szeretnék lenni. Ez talán kevésbé függ attól, hol van az ember, és sokkal inkább attól, tud-e egyáltalán boldog lenni. Nos, hát ezen még dolgoznom kell.

3 komment

Feliz Navidad!

2007.12.24. 16:59 Ildi-Billie

Drágáim!

Tudom, nem sűrűn írogattam ide, ami remélem megváltozik a jövőben. Persze csak ha a jövő is változik, mármint az életem, meg hát persze én. Nem ígérek semmit, de igyekszem. Mindenesetre addigis hadd köszönjem meg a támogatást, a commenteket, a barátságot, az együtt töltött időket, akár a közeli, akár a távoli múltban, és kívánjak egyben mindannyiótoknak

NAGYON KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET

és

MÉG BOLDOGABB, SIKEREKBEN, EGÉSZSÉGBEN, SZERETETBEN GAZDAG ÚJ ÉVET

magam, és társam, Bubóka "Balek" Elemér nevében.

2 komment

2007.10.19. 22:09 Ildi-Billie

no comment...

http://madrugada5.blog.hu/media/image/CapdeFormentor_2007szept.jpg

2 komment

Diario 08/10/07

2007.10.09. 01:26 Ildi-Billie

¡Hola Todos!

hogy mi van velem? sokat dolgozom, kb. 24 oras melo ez az entertainment dolog, es akkor meg nem keszultem masnapra. minden este bingo... ma majdnem elaludtam kozben... tegnap is...

aki esetleg lemaradt volna: kezdtem Mallorcan takaritassal a sziget del-nyugati reszen: Santa Ponsaban. Harom het utan valtottam a barba, majd szeptemberben allando mitarbeiter lettem a kids´ clubban is. Plusz a pizzeriaban dolgoztam egy kis plusz penzert. Aztan valahogy idekerultem Alcudiaba, a sziget eszak-keleti csucskebe animatornak. ket hete a melom hogy delutan a gyerekekkel es felnottekkel jatsszak (clay modelling, papirhajtogatas, rajzolas, szinezes, festes, maszkok keszitese, biliard es darts es mindenfele egyeb dolog, ami eszembe jut es amihez van felszereles). plusz a felnotteknek este program (miutan a gyerekekkel 0.5-1.5 oran at nyomtuk a minidiscot), ami altalaban bingoval kezdodik, oszt ha nincs esti show (papagajok, snakes, magier, karaoke, tancbemutato es hasonlok), akkor meg quiz vagy egyeb finomsagok.

ma a 7.emeleten keltem (a hotel legfelso emelete, egy eleg lepukkant szoba, ahova elvileg csak egy napra kellett koltoznom, mivel tele van a hotel, es kellett a szobam a 3.on), kimentem a teraszra, balra a tengert, a kikotot es a hegyeket lattam, majd fokozatosan jobbra fordulva meg nagyobb hegyeket, tengerpartot, Alcudia ovarosat a templommal, es persze volt napfelkelte is. aztan az ingyenes all inclusive reggelim elfogyasztasa utan kitettem a napi program plakatjait, keszultem egy picit, majd elmentunk a vendegekkel lovagolni. ugyan nem a tengerpartra, de azert tuleltuk. aztan vissza a hotelba, gyorsan enni valamit az all inclusive ebedbol, miutan ujra megneztem a 7.en, hogy megvannak-e meg a hegyek, meg a tengerpart, meg a templom az ovarosban, es irany jatszani a gyerekekkel. ma boat race (is) volt, papirbol hajtogattunk hajokat es a gyerekmedenceben versenyeztettuk oket. aztan biliard a nagyobbakkal, majd keszultem az estere, mivel tegnap este nem jott a magician, igy elhasznaltam a ma estere tervezett quizt (ennek koszonhetoen ejjel 2.30ig kerestem vicces quizkerdeseket a neten tegnap ejjel). aztan tancoltunk a gyerekekkel, majd bingo, mint minden este, nagy asitasokkal, aztan quiz, beszelgetes a vendegekkel, es most megyek aludni.

azert annyira nem fenekig tejfel am a dolog: ideraktak egy szallodaba, ahol meg a zenet sem tudtam hol meghallgatni az esti showhoz, de sebaj, mert nem is volt igazan zenem, nem tudtam a gyerektancokat, a bingo-szabalyokat, a kulonfele darts es biliard jatekokat, nem volt egy labda, amivel jatszhattunk volna, es meg sorolhatnam. azert lassankent a vendegek megtanitottak a bingora, a szulokkel egyutt tancolunk, igy egyre tobb tancot tudok, bla-bla.

na, most viszont befejezem, mert a netet nem igazan hasznalhatom, es amugyis aludnom kene mar. meg talan kinezek a teraszra, hogy megvan-e meg a tenger, meg a hegyek, a hajok, es a templom (talan kivilagitva) - tudom, annyira gany.

azert nagyon hianyoztok am, es ha vege a szezonnak... na jo, inkabb nem igergetek, de tenyleg nagyon-nagyon hianyoztok.

 

2 komment

Diario 30/09/07

2007.10.01. 01:38 Ildi-Billie

nos, roviden: most eppen Alcudiaban vagyok animator, nem mondhatnam, hogy rettenetesen boldog vagyok, de ez van. hogy miert nem vagyok rettenetesen boldog, azt majd meg egyszer leirom, ha lesz energiam. nezzetek meg, hol van Alcudia, gyonyoru hely, remelem egyszer majd ellatogattok erre.

tenyleg nagyon bocsi, hogy csak ennyit irok, de tenyleg nincs energiam, de ha ennek a melonak vege, remelem lesz idom picit pihgenni, es mindenrol reszletesen beszamolni.

csokozon

2 komment

Diario

2007.08.21. 20:06 Ildi-Billie

Na jo, meg egy picit irogatok: ma 19 evesnek neztek. Hmm... Ez jol esett. Bar itt mindenki lenyegesen fiatalabbnak nez, mint amennyi vagyok. Sebaj, lesz ez meg igy se. Talan lassan megvesszuk a laptopot, es akkor majd akkor tudok irni, amikor van ihletem.

Amugy minden kedves erdeklodo kedveert: megvagyok, lassan-lassan megszokom az itteni dolgokat, a rengeteg napsutest, a heti hat vagy het nap melot, a tengert, az embereket, a nyelveket. Az elso idoszak nagyon nehez volt. Tudom, hogy vannak emberek, akik egesz eletukben takaritanak, de ami itt van, az szerintem a legtobb embernek elveszi a kedvet az elettol (komolyan mondom, nem ereztem teljes embernek magamat, mintha lebenultam volna, minden szinten: ha szembejon velem a vilag legcsodalatosabb pasija, es kozli, hogy velem akar lenni elete vegeig, de eloszoris egyutt tolteni nehany csodalatos orat egymasba gabalyodva, valoszinuleg ot is elkuldom a jo busba, es meg sorolhatnam, hogyan jelentkeztek a tunetek, hogyan ereztem magam, vagy nem is ereztem magam).
Pedig valoszinuleg sok helyen van ez. Mindenesetre ez a takaritas dolog nem akarmilyen tapasztalat volt, sokat tanultam belole, es talan elmondhatjuk, hogy sokat fejlodtem is ezaltal. Harom het takaritas utan arultak el a kollegaim, hogy a legtobb olyan fiatal, mint en, egy nap utan otthagyja az egeszet, es nagyon becsultek bennem, hogy kuzdottem es kuzdottem es kuzdottem. Es higgyetek el, nem kis kuzdelem volt. Felreertes ne essek, nem a takaritassal van gond, de itt nem is takaritasrol volt szo. Itt a lenyeg az volt, hogy minel rovidebb ido alatt vegiglihegd az apartmanokat, ugy teve, mintha takaritanal. "Corre, corre, corre" - mondta mindig Fatima, a marokkoi kolleganom, aki nagy tudoja volt annak, hogyan kell ugy bemenni-kijonni egy apartmanbol, hogy kozben ugy teszel mintha, de igazabol megsem. Nos, en megprobaltam ugy takaritani, hogy a vegeredmeny olyan legyen, amilyenre en is vagynek, sot, amit en is elvarnek, ha ilyen helyre megyek nyaralni. Nagy hiba. Mondta is a fonoknom, Marie Carmen, hogy ez nem egy 5csillagos szalloda. Hat nem, de attol meg... Na jo, inkabb nem reszletezem. Menjetek inkabb satorral kempingezni, akkor tuti ugy van kitakaritva, ahogy szeretnetek.

Mindenesetre ezzel a munkaval kezdtem, es ugy gondolom, ez az, amit egyszer mindenkinek ki kene probalnia. Mindjart nem lennenek problemai a munkajaval. Nekem legalabb megvolt az a helyzeti elonyom, hogy barmelyik pillanatban azt mondhattam volna, hogy "koszi, viszlat", illetve vegig tudtam, en nem fogom eletem vegeig ezt csinalni.
Persze ha azt mondtam volna, hogy "koszi, viszlat", szembementem volna azzal, ami miatt elindultam. Senki nem gondolhatja, hogy elindul vilagot latni, szerencset probalni, osztan majd minden az olebe hullik. Itt ugyanolyan kemenyen meg kell dolgozni mindenert, mint barhol masutt.
Hogy nem fogom eletem vegeig ezt csinalni? A kollegaim nagy resze elete vegeig ezt fogja csinalni, tudja is nagyon jol, megis minden nap szeles mosollyal jon hajnalban dolgozni, es vidaman, mosolyogva, viccelodve csinalja vegig a napot, mindig sugaroznak, mindig nevetnek. Na, ha ebbol nem tanul az ember...

Na, mostmar tenyleg odebballok, mindannyiotoknak minden jot kivanok. Azert egy kis elozetes abbol, amire majd egyszer talan meg szamithattok:

- El Dueño
- La Pizzeria
- Los Idiomas
- La Cueva
- Los Clientes
- Chicos y chicas o hacer o no hacer sexo
- Que me falta
...

Adios. Adeo. Ciao. Tschuess. Bye. Viszlat.

y naturalmente BESITOS.

4 komment

Hotels Gran Isla

2007.08.21. 19:39 Ildi-Billie

Kezdjuk azzal, ahol napjaim nagy reszet toltom: a meloval. A Gran Isla hotelekbol (www.granisla.com) harom Santa Ponsaban van: az Apartamentos Jutlandia, az Apartamentos Plazamar es a Gran Santa Ponsa. Az elobbi ketto egymassal szemben, a harmadik ezektol kb. 5 percre. Ket masik hotel van meg, ebbol az egyikben laktunk ideerkezesunktol amig nem talaltunk lakast (kb. 2 hetig). Ez Palmanovaban van, es a masik haromtol elteroen ez nem apartmanokbol all, hanem rendes hotel. Palmanova Santa Ponsatol kb. 10 percre van. Autoval. Busszal ez 45-60 perc, mert a busz a fel vilagot korbejarja.

A hotelek a Roses csalad tulajdonahoz tartoznak, roluk majd kesobb meg ugyis irok. Eloszor a Plazamarban takaritottam harom hetig, majd julius 8. ota a Jutlandia barjaban vagyok. Ezekbe a hotelekbe altalaban angolok, irek, skotok, hollandok jarnak, na, roluk is irok majd meg kesobb. Minden nagyon csaladcentrikus, az animacio, az apartmanok, abszolut nagycsaladokra vannak berendezve. Persze nem a magyar nagycsalados, nem is a magyar kiscsalados penztarcara.

 

Megmondom oszinten, most nincs igazan ihletem, ha lenne, nem ilyen uncsi dolgokat irnek, ugyhogy inkabb hazamegyek es alszom.

Szólj hozzá!

Cumpleanos

2007.08.08. 20:10 Ildi-Billie

To see a World in a Grain of Sand
And a Heaven in a Wild Flower
Hold Infinity in the Palm of Your Hand
And Eternity in an Hour.

29 ev, kezdodik a harmadik x.

Gyor - altalanos, ketto is. Gimi: a Nagymultu Revai. Uszas, kosarazas, triatlon, utazas, nyelvek, felnoves. Budapest - egy foiskola, egy egyetem Pecsett, egy mediakurzus, egy pici lakas, nem akamilyen szakmai tapasztalat, rengeteg melo, keves ido sok baratra, maganeletre, keves maganelet, no maganelet, sok depi, faradtsag, de sok vidamsag, boldogsag es pozitiv tapasztalat is.

Nem fogom, nem is tudnam itt felsorolni mind a 29 evet, lassan-lassan, irva a naplomat, ugyis kiderul, mi tortent ezelott. Vagy nem. Majd meglatjuk. Vagy nem.

Aug.8. Santa Ponsa, Mallorca

Kozel ket honapot birtunk mar ki Timi baratnemmal a szigeten, jobb es rosszabb napokkal. Naplom itt kezodik, a szuletesnapomon, itt szeretnem leirni Nektek, barataimnak, ellensegeimnek (remelem ilyen nincs, de sajna biztos van), minden erdeklodonek es unatkozonak, meg leginkabb magamnak es az utokornak, hogy mi is tortenik errefele, milyen gondolatok foglalkoztatnak, mit tanulok ebbol a vilagbol.

Mivel azonban szulinapom van, kenytelenek lesztek most ennyivel beerni, ugyanis en mentem koktelozni a tengerpartra...

¡Hasta luego!

Szólj hozzá! · 2 trackback

süti beállítások módosítása