Big girls don't cry...

20.01.2008
Oké, lehet, hogy nem a legjobb idöpont frissíteni a blogomat ennyi idö után, ha elötte egész hétvégén Ally McBeal-t néztem. Aki ismeri a sorozatot, az tudja, hogy Ally egy 27-28 éves egyedülálló ügyvéd, aki együtt dolgozik élete nagy szerelmével, Billyvel, majd Billy feleségével is. A sorozatban az ügyvédi irodában dolgozók nagy részének valami tikkje van, mindenki kicsit (vagy nagyon) bolond. Érdemes lenne egyszer összegyüjteni Ally mondásait, sokat lehetne belöle tanulni.
Mint pl.
...
Ally: - Azt gondolja, hogy bolond vagyok?
Bírónö: - Nem, nem gondolom, hogy bolond, csak úgy gondolom, hogy két méterrel a föld fölött lebeg, mintha nem a földön járna.
Ally: - Miért, van, aki igen?

Hogy mire is megy ki a játék? Ally egyedülálló, közeledik a 30-hoz, és keresi élete nagy szerelmét. Egy sorozat a pasikról, a munkáról, a barátokról, az életröl.
És hát nem éppen felemelö, még ha nagyon szórakoztató is. Benne van a kilátástalanság, ahogy 30-hoz közeledve az élet elsétál melletted. Aki ismer, az tudja, nem lenne szabad ilyen sorozatokat néznem, elvégre magam is jócskán hajlamos vagyok a depresszióra (ha nem maga vagyok a depresszió). Amikor elöször láttam a sorozatot, még 21-22 évesen a Gallupnál dolgoztam, és -ugyan már akkor is tudtam kilátástalanul szerelmes lenni-, arra gondoltam, mennyire remélem, hogy nem leszek ilyen 27 évesen, és addigra családom, párom lesz, és egy boldog élet elé nézek. Most persze az idösebbek mondhatják, hogy nézzem csak, 30 után is van élet, de azt nekik is be kell ismerni, hogy az egyik legnehezebb dolog az életben, megtalálni a párunkat, és a helyünket. És ha öszinték vagyunk, az egész erre megy ki.
Jó, természetesen nem árt, ha szeretjük a munkánkat, vannak barátaink, és az álmaink nem elérhetetlenek, de ha nincs kivel megosztani a boldogságot, az egésznek semmi értelme. Nos, ha egész hétvégén Ally McBeal-t nézek, nem lehetek éppen felemelö hangulatban. Igaz, az ihlet általában pont ilyenkor jön meg, hogy írjak, a legjobb dolgokat az életemben ilyenkor írtam. Ihlet nélkül nem megy.

Mi is történt az elmúlt idöszakban? Miután nem mondhatni, hogy otthon felhötlenül boldog voltam, egy hirtelen döntés miatt most Santa Ponsában nézek egész hétvégén sorozatokat. Pedig visszanézve nem volt rossz életem. Volt egy munkám, ahol emberek, akik nálam sokkal többet tudtak és teljesítettek, megkérdezték a véleményemet, volt hol laknom, nem kerestem rosszul. Persze nem voltam boldog, sokat dolgoztam, és két kezemen meg tudom számolni, hányan közeledtek hozzám a másik nemböl.
Voltak barátaim, persze voltak olyanok is, akik barátnak hívták magukat, és akikre a leginkább számítottam, mint barát, de ezt az illúziót -pl. egy szilveszter alatt- összetörték. Összefoglalva, visszanézve nem panaszkodhatok. Voltak, és vannak igazi barátaim, akiket sajnos túlságosan is elhanyagoltam, volt egy munkám, amit nem értékeltem eléggé, és voltak álmaim, és úgy döntöttem, ezek után futok picit. Hiszen ha nem is volt rossz életem, nem voltam boldog. (Persze nem vagyok benne biztos, hogy én -vagy akár Ally- képes vagyok-e egyáltalán boldog lenni.)
Csakhát az álmok messziröl máshogy néznek ki. Akikkel sikerült találkoznom azon rövid idöben, amíg otthon voltam, tudják, hogy nem sajnálom, hogy eljöttem, hiszen ha otthon maradok, mindig ezek a rózsaszín álmok maradnak meg bennem, és 90 évesen azt kérdezem majd magamtól, milyen lett volna, ha. Az amerikai gazdagokról, szépekröl, tengerpartokról, könnyü életröl, boldogságról, happy endröl szóló sorozatokon felnövök nem a realitással a fejükben indulnak el a nagyvilágba. Bennem az volt, hogy az élet másutt szebb, könnyebb, a tengerpart, a napsütés, az anyagi gondok mellözése egyszerübbé teszi az életet, egyszerübbé teszi a boldogság megtalálását. Ha rá is jöttem, hogy ez nem így van, nem sajnálom, hogy elindultam, bár nem tudom megmondani, melyik jobb: 90 évesen megkérdezni magamtól, mi lett volna, ha..., vagy elindulni a nagyvilágba, és eloszlatni a rózsaszín álmokat, szembesülni a meztelen valósággal (na jó, nem tagadom, bizonyos meztelen valósággal nem rossz szembesülni, de most nem erröl van szó; egyelöre).

Tehát nem bánom, hogy elindultam, egy percig sem akarnám visszafordítani a dolgot, hiszen amellett, hogy a rózsaszín álmaim ütköztek a szürke valósággal, rengeteget tanulok
belöle, ezáltal fejlödöm, tanulok, világot látok, barátokat szerzek. De ha egyszer az ember elindul, még otthontalanabbá válik, mintha nem indul el. Ha úgy indul el, mint én, hogy majd meglátjuk,
mi lesz, újra kell kezdenie az életét. Ha hazamegy, mert nem jön be, amit látott, hiányozni fog, az amit átélt, hiányozni fog a tengerpart, és hát nem éppen sikernek tünik majd a saját és mások szemében. Ha nem megy haza, örökre hiányozni fog a hazája, a családja, az igazi barátai, a hajnali beszélgetések a Dagályban, a Tequila Sunrise koktélok, a rövid látogatások a röntgen-osztályon, egy-egy capuccino, és még sorolhatnám.

Na mindegy, most egy picit kezdem elveszteni a fonalat, majd ha megtalálom, visszatérek hozzá.

Ma van Palma de Mallorca védöszentjének, San Sebastiannak az ünnepe. Tegnap óriási buli volt Palmában, minden nagyobb téren színpaddal, zenével, az emberek az utcákon barbacoa-ztak,
én pedig mindezt nem láthattam, mivel babysitteltem. Most nézem a tv-ben a közvetítést, Palma gyönyörü katedrálisa és a tenger felett tüzijáték, zenével. Olyasmi, mint nálunk aug.20., csak itt egy héten keresztül ünnepelnek.

folyt. köv.

06.02.2008
2007. június közepén felültem egy barátnömmel egy repülöre, mindössze négy éjszakára volt szállásunk. Azóta sokminden történt, amiröl nem számoltam itt be, de amit azért nem hagynék ki, úgyhogy most összefoglalom. Három hét küzdelmes takarítás után átekerültem a Jutlandiába a bárba. Újabb kihívás, új emberek, új feladatok, új izgalmak. A bárban viszonylag gyorsan megtanultam azt a néhány dolgot, amit kellett, 3csillagos (mallorcai léptékkel mérve) apartmanszálloda lévén nem kellett természetesen annyit tanulni, mint a legtöbb helyen. Fast food-ot szolgáltunk fel, nem ajánlom senkinek, aki normális kajához szokott: baked beans, sült krumpli, toasts, hamburger, fagyasztott lasagne, pizza, és hasonlók. A kollégáimmal szerencsém volt, Xisco, a fönököm nagyon korrekt volt, volt két angol kollégám, és jópár spanyol. As elsö hetet, és néhány alkalmi cserét leszámítva nappal dolgoztam, talán a lehetö legjobb beosztásban: 10-18-ig. Még a takarítós idöszakomban dolgoztam két vasárnapot a kids' clubban, ami amolyan gyerekmegörzö. A szülök behozzák a gyerekeket, majd záráskor értük jönnek - jobb esetben. Rosszab esetben azt sem tudják, hol vannak a gyerekek, akik pedig inkább a kids' clubban töltik az idejüket. Sajnos elég problémás gyerekkel találkoztam azon rövid idö alatt, amíg ott dolgoztam: miután mindenki heti hat napot dolgozott, a hetedik napra kellett valaki elöször. Amíg takarítottam, addig vasárnap ki tudtam segíteni, de ahogy átmentem a bárba, a fönököm nem akart úgy beosztani, hogy heti egy nap a kids' clubot is tudjam csinálni. Igaza volt, egy szabadnap kell, elég kemény így is a meló, és én nem voltam tapasztalt pincér. Szeptemberben viszont hazament a lány, aki a kids' clubot csinálta, így megkérdezték, van-e kedvem átmenni a kids' clubba. Na, innentöl már nem volt olyan rózsás a helyzet, 11-1-ig, aztán 2-4.30-ig a gyerekekkel foglalkoztam, majd este 8-11.30-ig a bárban dolgoztam, hogy meglegyen a napi 8 órám. Ez már eléggé húzós volt, föleg, hogy nekem a nappali turnus a bárban sokkal jobban bejött. Nappal általában föleg kajarendelés volt, és kevesebb ital. Mi is volt a munka? Valaki(k) kint volt(ak), ö felvette a rendelést, "megterítette" az asztalt, ha kajarendelés is volt, kivitte az italokat, majd a kaját. Bent volt valaki a bárban, ö adta ki az italokat, mosogatott, kezelte a kasszát, segített elkészíteni a kaját, és bent volt még aki a kaját készítette, és ha éppen nem volt kajarendelés, ö is adta ki a piát. Esténként viszont alig volt kajarendelés, majd a végén zártuk a konyhát, a plancha tisztítása mindig neken jutott, és aztán meg az esti szórakoztató program közben mászkáltunk az asztalok között, felvettük az italrendelést, kivittük a piát stb. Én nappal általában bent voltam, de azzal sem volt bajom, ha kint kellett lennem. Este viszont takarítottam a planchát, és vittem ki az italokat, az annyira nem jött be nekem. A vendégek aranyosak voltak, írek és angolok, az animációs program is angolul ment, és igazából csak angolul kellett beszélni. Én a két fönökömmel spanyolul próbáltam gagyogni, és Xiscotól néhány mallorquin szót is megtanulhattam.
Mindemellett nem messze a két hoteltól (a Plazamar, ahol takarítottam ill. a kids' clubban dolgoztam, szemben van a Jutlandiával, ahol bároztam), Santa Ponsa központi rotondájánál van egy - bocsánat, volt egy - pizzéria, Pizzamondo, ahova rendszeresen beültem elfogyasztani egy pizzaszeletet. Összeismerkedtem a két német tulajjal, és elkezdtem a szabadidömben kisegíteni náluk. Kathrin és Nicole mellett egy olasz pizzero dolgozott ott, és elég gyakran benézett Diego haverja, a jóképü Luca is (Laci barátom ezt olvasva biztos elkezdi énekelni: my name is Luca...), de erröl majd késöbb. Mindenesetre mostmár senki nem mossa le rólam, hogy pedofil vagyok.
Szóval a Pizzamondóban vagy a Kathrint, vagy a Nicolet helyettesítettem, és Diegoval dolgoztam együtt, elég hamar már én zártam a pizzériát. Egy nagyon kicsi pizzéria volt, elöször csak pizzaszeleteket akartak eladni, aztán végül salátabárral és egész pizzákkal is próbálkoztak. Ahogy elmentem Alcúdiába (amiröl mindjárt írok), már látszott, hogy télen nem él meg a kicsi pizzéria, bár amikor elmentem, még úgy volt, hogy amikor visszajövök, vége a szezonnak, és munkát keresek, elkezdhetnék dolgozni nekik. Végül hamarabb bezártak, minthogy visszajöttem volna Santa Ponsába.

Alcúdia
Nos, végül szeptemberben, miközben egyszerre dolgoztam a gyerekekkel, a bárban és a pizzériában, a fönököm, Saskia megkérdezte, beszélek-e németül, mert Alcúdiában lelépett az animátor, és az ottani szállodában németül és angolul is beszélö animátorra van szükség. A családnak, akik a tulajdonosai a Gran Isla hoteleknek, négy hotelük van: három Santa Ponsában, egy innen kb. 10km-re, Palmanovában, de az alcúdiai Hotel Piscis (általam csak pisis hotelnek becézett) tulajdonosai megkérték a céget, hogy segítsen be a hotel felfuttatásában. Így Saskia kérdése után pár nappal Alcúdiában találtam magam, a sziget másik felén. (Santa Ponsa Palmatól kb. 20-25 km-re van, a sziget dél-nyugati részén, míg Alcúdia a sziget észak-keleti csücskéhez van közel.) Amikor odaérkeztem, még nem tudtam mi vár rám, és azt sem, mennyi ideig leszek ott. Amit biztosan tudtam, az az, hogy legkésöbb október végén bezár a hotel, és hogy tavaly október 8-án zárt. Illetve még azt is tudtam, hogy a hotelban dolgozókkal óvatosnak kell lenni, nem voltak éppen jó véleménnyel róluk a santa ponsaiak. Nos, ezt meg is értem, de nekem végül nem volt problémám velük, bár nem lettünk nagy haverok, de azért túléltem. Nos, Saskia azt mondta, hogy nem kell készülnom semmivel, ö majd mindennel ellát, amire szükségem van. Ebböl az lett, hogy amikor odaérkeztem, semmim nem volt, amit használhattam volna. A kids' clubban ugyan nem kellett animátorkodnom, de láttam, hogy az animátor miket játszik a gyerekekkel. A kids' clubban én gyakorlatilag csak rajzoltam, színeztem, festettem a gyerekekkel, és voltak ott mindenféle játékok, meg lehetett dvd-ket nézni. Ahogy Saskia elmondta, a piscisben a feladatom: 11-1-ig játszani és kreatívkodni a gyerekekkel (a kids' clubban már elkezdtem origamizni velük stb.), délután két órát sportolni, játszani a felnöttekkel, majd este egy óra minidisco a gyerekeknek, néhány este bingo a felnötteknek, esetleg kids' bingo, és vagy jön valamilyen elöadó, vagy én csinálhatok nekik programot (qiuz és hasonlók). A piscis viszont annyiban eltér a többi apartmanhoteltól, ahol a nyáron dolgoztam, hogy -amellett, hogy nem csak angolul beszélök vannak-, hogy all inclusive. Ennek következtében a vendégek annyit ehettek és ihattak, amennyit akartak, persze nem éppen a minöségi piákat adták nekik, de akaj szerintem kifejezetten jó volt. Viszont így míg a többi hotelban ha valamelyik gyerek megnyerte a papírhajó versenyt (a gyerekmedencében úsztattuk az elkészült papírhajókat), kapott egy jégkását, addig nem volt igazából mit adni a nyerteseknek a piscisben, hiszen minden ingyen volt. Plusz mivel all inclusive hotel, a lényeg az volt, hogy ha lehet, minél többet vigyük ki az embereket. Hetente kétszer mentünk a városba a piacra, kétszer az önkormányzat által szervezett ingyenes idegenvezetésre (végre Alcúdiában volt egy kis történelem is: római kori romok, és egy nagyon édes óváros várfallal körbevéve), és ha volt vendég, aki befizetett, akkor lovagolni is mentünk. Ezek általában délelött voltak, így a többi programot délután tudtam kezdeni.
A szomorú az egészben az volt, hogy ott lettem hagyva úgy, hogy nem volt CD-m, zeném (Saskia adott néhányat, de azok gyakorlatilag használhatatlanok voltak), nem volt mivel meghallgatnom CD-ket, nem tudtam használni a netet, hogy pl. quizeket rakjak össze, anyagot, játékokat gyüjtsek (a recepció gépét használhattam, de csak amikor másnak nem kellett: éjszaka), Saskia elmondta, hogyan játszak bingot, volt beach-röplabda-hálóm, de labdám nem volt, így a felnöttekkel gyarkorlatilag dartsozni, biliárdozni és ping-pongozni tudtam. Nem voltak gyerekzenéim és nem ismertem egy táncot sem. Heti hat nap reggeltöl éjjelig dolgoztam, a hetedik nap meg próbáltam készülni. A vendégek jó fejek voltak, sokmindenre megtanítottak, így a végén már egy órát táncoltunk a gyerekekekkel, minden nap játszottunk a gyerekekkel, a felnöttekkel, és néhány kvizt is összeraktam, söt a végére nálam volt a Timivel közösen vett laptop is, amivel este jó kis dizsiket csináltam. Nem vagyok egy entertainer típus, ez egyértelmü, de jó volt kipróbálni. De nem is szeretném tovább csinálni. Legalábbis így nem. Ott laktam a szállodában, kaptam enni-inni, és a fizetésem is jobb volt, mint elötte, de elég volt. Val. szívesen csinálnám, ha nem egyedül lennék, hanem pl. egy olyan szállodában, ahol van 6-8 animátor, jól fel van szerelve, és mindent meg lehet tanulni, meg persze ha megfelelöen fel tudnék készülni. Mindenesetre igyekeztem minden tölem telhetöt megtenni, de úgy gondolom, egy animátor nem elég egy ekkora szállodába. Úgy tünik, a tulajok is elégedettek voltak velem, mivel szeretnék, hogy visszamenjek a nyáron, és felajánlották, hogy az egyik hotelban lakjak télen.

A legtöbb szálloda legkésöbb október végén bezár, és csak tavasszal nyit ki. A három santa ponsai szállodában ilyenkorra megengedik, hogy egy-két ember ingyen ott lakjon, hogy vigyázzon a szállodára. Mindössze reggel le, este fel kell kapcsolni a villanyt, és hívni a rendörséget vagy a tüzoltókat, ha van valami. Mivel nem szeretnék visszamenni Alcúdiába animátorkodni, és elképzelhetönek tartottam, hogy a télen találok más munkát, és nem szeretnék a nyáron bározni vagy kids' clubozni, nem akartam elfogadni a lehetöséget, mivel azt hittem, vannak mások, akik a cégnek fognak dolgozni a nyáron és szeretnének itt lakni a télen. Végül mégis megkaptam a lehetöséget, azt mondták, nem kell elköteleznem magam.

Most végülis a Jutlandiában lakom, igaz, novemberben és decemberben még fizettem az albit, amit Timivel közösen béreltünk. Tudtam, hogy a tél nehéz lesz, így a nyáron igyekeztem félretenni, amiböl végül az egyik alcúdiai kollégám segítségével megvettem Bubóka "Balek" Elemért, életem elsö kocsiját. Télen elég nehéz munkát találni, föleg kocsi nélkül. Bubóka egy 13 éves Fiat Cinquecento, piros, ahogy a tesója, Luigi (az otthoni biciklim) is. ((Nem vagyok oda a pirosért, mindig azt mondtam, hogy nem szeretnék piros jármüvet, és tessék...)) Bubókáról késöbb...

Szóval visszajöttem október végén Alcúdiából, és hamarosan be is költöztem a Jutlandiába. Elkezdtem munkát keresni, ami elég sokáig tartott. Egy ismerös segítségével dolgoztam egy hostess-ügynökségnek 4 napot Cala D'Orban, a sziget dél-keleti végén (ami mondjuk Bubóka nélkül elég nehéz lett volna), ahol összeismerkedtem egy-két jófej csajszival, akik révén aztán egy másik ügynökségnek is dolgoztam. Ez csak egy-két meló volt, de találtam egy-két barátot, ami ritka, ha az ember távol van az otthonától. Közben Laci, a magyar srác, akivel egy repülövel jöttünk ki, és 2-3 nappal késöbb összefutottunk Palmaban, és összeismerkedtünk, elköltözött Calvia faluba, ahol egy német csajszi ad ki egy szobát az albérletében. Kiderült, hogy a csajszi engem váltott a kids' clubban, amikor elmentem Alcúdiába (Laci a neten találta meg a hirdetését). A csajszi november végén elment Egyiptomba két hónapra nyaralni, és bemutatott a családnak, ahol babysittelt, hogy amíg ö szabin van, addig én helyettesítsem. Végül akár heti 5-ször is mentem babysittelni, amiböl meg lehetett élni így.

Januárban már több lehetöség is ígérkezett, pl. egy német idegenvezetöi állásra hívtak be a TUI-hoz, de végül még mielött bementem volna interjúra, felajánlottak nekem (az itteni munkaügyi központ közvetítését követöen) egy "auxiliar administrativa" állást. Január 15-én elkezdtem dolgozni, és hát eléggé meg voltam ijedve, mivel mint kiderült, ez egy pénzügyes-adminisztratív állás, így olyan dolgokat, amiket otthon utoljára az egyetemen hallottam, kell most megtanulnom spanyolul. Ráadásul a fönök rendszeresen diktál spanyolul telefonon. Amúgyis kifejezetten nem szeretek telefonálni, de úgy, hogy még nem is beszélem a nyelvet eléggé, nem kis stressz az eredménye. Az elmúlt két-három hétben úgy érzem, sikerült elég sokat tanulnom, de még bele kell jönnöm.

Azt nem mondhatnám, hogy boldog vagyok, hiszen otthon egy nem kis kihívásokkal teli, élvezetes, kreatív munkám volt, ott voltak a barátaim, itt pedig mindent elöröl, söt, még annál is messzebbröl kellet kezdenem, és évekbe telhet, mire elmondhatom, nem egy handicapes munkaerö vagyok, míg olyan munkát, és életkörülményeket találok, amilyenekben jól érzem magam.

Az otthoniak azt kérdezik, megérte-e, és mikor megyek haza, az itteniek azt kérdezik, haza megyek-e, vagy inkább itt maradok. Nos, megérni mindenképpen megérte, de okosabb lett volna otthonról keresni egy állást, és úgy elkezdeni az új életet, hogy közelebb vagyok ahhoz, amit otthon már elértem. Az is igaz, hogy ezt nem tehettem meg, hiszen sem idöm, sem energiám nem volt, sem lelkiállapotom nem engedte, plusz olyan országba jöttem, aminek a nyelvét nem beszéltem, amikor elindultam, ahol viszont nagyon fontos a jó munához, hogy beszéld a nyelvet, söt, itt Mallorcán még a mallorquint sem ártana.

Megérte eljönni, de a dolgokért itt is meg kell küzdeni, külföldiként még jobban is, mint otthon, itt is dolgozni kell, és feladni mindent, amit az ember otthon elért, nem feltétlenül okos dolog. Persze nem is feltétlenül buta dolog, elindulni, és kipróbálni magát az embernek, megtapasztalni más kultúrákat, más országokat, megtanulni más nyelveket, megpróbálni közelebb kerülni az álmokhoz.

Tény, hogy itt az emberek sokkal többet megengedhetnek maguknak a fizetésükböl, olcsóbb az élet és többet keresnek, egyben nem is hajtják agyon magukat, kevesebbet dolgoznak, nyugodtabbak, boldogabbak, jobban tudják élvezni az életet (ilyen körülmények között nem is nehéz). De az is tény, hogy Magyarország az otthonom, ott vannak a barátaim, a családom, és kommunikációsnak elég nehéz lenni egy olyan országban, aminek a nyelvét nem ismered annyira, mint a saját anyanyelvedet.

Nem vagyok boldog a munkámmal: világ életemben két dolgot nem szerettem volna csinálni: pénzüggyel foglalkozni (nincs bajom a pénzüggyel, és eddigi munkáimban szerettem a pénzügyi feladatokat, de soha nem akartam egészen ezt csinálni) ill. saleses lenni. Emellett egy iparág volt, amiben nagyon nem tudtam magamat elképzelni: az építöipar. Nos, most pénzügyesként dolgozom egy építö cégnél.

Tegnap felajánloták nekem, hogy a TUInál lehetek host guide, kísérgethetem egész nyáron a magyar vendégeket (amiböl nincs sok a szigeten), és az angolokat és németeket. Ez nem idegenvezetöi állás, csak meg kell számolni a vendégeket, tájékoztatni öket, elkísérni és hasonlók. Ez az állás visoznt csak áprilistól október végéig szólna, nem egész éves, és spanyolul sem tanulnék meg.

Lehet, hogy nem tetszik nagyon a mostani állásom, de ez biztonságos munkahely, sokat tanulhatok, és mellette más keresetkiegészítést is vállalhatok, eljárhatok spanyol tanfolyamra, és nyugalomban kereshetek másik állást.

Nem tudom, hogyan lesz tovább, maradok-e, hazamegyek-e, vagy elindulok más irányba, de az biztos, hogy nem lennék elégedett magammal, ha most feladnék mindent, és hazamennék oda, ahonnan valami miatt elindultam, és még nem értem el azt, amit el szeretnék, még ha nem is tudom pontosan, hogy mi is az.

Jobban mondva egyet tudok: boldog szeretnék lenni. Ez talán kevésbé függ attól, hol van az ember, és sokkal inkább attól, tud-e egyáltalán boldog lenni. Nos, hát ezen még dolgoznom kell.