Végül egy kalandos nap nagyszerű emberekkel, találkozás régi jóbarátokkal és izgalmas új ismeretségek az utolsó napon...

Ha nem lenne ott az a sehova nem görbülő, csak az orrát egyenesen, szomorúan lógató anat jegy, a két hónap alatt vizsgaidőszaki stressz-szindrómára hivatkozással felszedett plusz 5 (ok, ok, 8) kg, az észrevétlenül disznóóllá alakult piciny lakásomban uralkodó katasztrofális állapotok, és legfontosabb: az az elfogadhatatlanul elhanyagolt helyzet, melybe az utóbbi jópár hónapban szinte minden barátomat kényszerítettem - szóval ha ez mind nem lenne, akár azt is mondhatnám, jól vagyok.

Egy húzós szorgalmi időszakot követő minősíthetetlenül megterhelő (és ennél már csak rosszabb lesz) vizsgaidőszak számomra utolsó napján végül hazaértem. A nyakamon immáron jó sok éve sötétségbe burkolózó kis gumó (anatómiailag ismeretlen kitüremkedés mely nem mutat semmilyen hasonlóságot lobusokkal, sulcusokkal, gyrikkel és tsaival) az utolsó napokban már nem igazán engedte be az információkat. Pedig eddig ennyire még nem ellenkezett - bár mint a jégcsákány továbbította az ismereteket: egyik fülemen be, másikon ki, mostmár se be, se... csak ki.

Miután kalandos utunkról több órányi fagyoskodás után kicsiny otthonom romos állapotaiba végre betévedtem, fürdővizet eresztettem magamnak. Természetesen jéggé fagyott lábamat a langyos vízbe téve ordítva húztam ki, hogy ez elviselhetetlenül forró. Ismerős valakinek a jelenség? Nem kérem, nem kell felmondani a vonatkozó passzusokat, ez csak egy blog, nem feleltetek.

Majd amikor már a hőérzet kellően adaptálódott a környezet kínálta körülményekhez, kézbe vettem félbehagyott könyvemet, melynek elhanyagolása furcsa módon egy időpontra tehető a suli kezdetével, s eléggé elképedtem. Emlékeimben ez egy nagyobbacska, de kifejezetten vastag könyvként élt, s most eltörpülve az átnyálazott tananyagok 500-800 oldalas, súlyzózásra is csak az erősebbeknek ajánlott röpke olvasmányai mellett, zsebkönyv képzetét keltette bennem, s kezem finommotoros mozgása még a vizuális pályák szerencsére meglehetősen megbízható támogatása ellenére is hibát vétett.

A hirtelen oly könnyűnek és kicsinek tűnő, fogalmaimban az elmúlt hónapok anyagaihoz képest már-már szépirodalminak mondható művet a 21. fejezetnél folytattam volna, mikoris az első mondatban egyből a Necker-kockával és az "arc-serleg ábrával" futottam össze, melyet azon ténymegállapítás követett, hogy az ember szemét és agyát mily könnyen be lehet csapni. ááááááááááááááá.... futottam volna ki a világból: "Ezt most lehet, hogy nem kéne..."

Tényleg ilyen hatással van ránk a suli? A régen élvezettel olvasott könyv egy félév után már a nem kívánt személyek közé tartozik, s a könyvespolcom legalsó lyukába száműzöm (esetleg az ágykeretem hiányzó részét helyettesítő Panoráma útikönyv-sorozat közé teszem)? Vagy ez csak ékes bizonyítéka annak, hogy én már a suli előtt is zakkant voltam?

Esetleg egyszerűen azt hivatott jelezni, hogy jó helyen vagyok? Összetartó, segítő, támogató, motiváló, a másikban a lelket tartó társaságban, ahol olyan dolgokról beszélgetünk (persze nem kizárólag), melyek bennünket talán picit jobban érdekelnek, mint másokat, s magunkba szívjuk nemcsak az egyetem, hanem az egymás által kínált információkat is?

Hát, lehet, hogy nem görbül az az anat, de majd fog. És lehet, hogy kitartó edzéssel eltűnnek azok a kilók is. És talán még annál is kitartóbb takarítással újra lakás lesz piciny disznóólamból. S remélem, hogy elhanyagolt, de egyáltalán nem elfelejtett barátaim még felveszik majd a telefont, ha tárcsázom őket. Az is valószínű, hogy pár nap után képes leszek a Pszichológia Dióhéjban című régi könyvemet hányinger nélkül folytatni.

De egy tuti biztos: ez csak a kezdet vége, s én jó helyen vagyok, és jól vagyok - Remélem TI is!

...ok, beismerem, még az is tutibiztos, hogy kell nekem egy iPhone, meg még sok-sok vizsgadrukkolós sms!