2011.04.14. 20.43 Liszt Ferenc Nemzetközi Reptér, Budapest, a gépen rostokolva
Most nem húzom az időt a tervezési folyamat fárasztó részletezésével – leginkább mert nem igazán volt tervezési folyamat… csapjunk inkább egyből az érdekfeszítő történések közepébe!
Jelen pillanatban a gépen ülök, melynek feladata az lenne, hogy Düsseldorfba repítsen bennünket. Lenne… de ahogy beszálltunk a gépbe, levettem a bakancsomat, és rajtam kívül mindenki elájult, így most várok, hogy a légkondi kiszállítsa a bódító szagokat, és indulhassunk végre tovább.
Ok, ok, természetesen nem ájult el mindenki… igazából nem is ez az oka annak, hogy bár már rég a világhírű Düsseldorf fényeiben kéne alámerülnie a pöttöm gépnek, ami aligha született nagyobbnak, mint Nils Holgerson luda, és hát azóta sem nőtte ki gyerekkori törpeméretét, még mindig a klausztrofóbia-gyártó konzervdoboz fogságában tengődünk, és ez még egy ideig várhatóan így is lesz. Az ok mindenki számára egyértelmű és vitathatatlan: egyik útitársam, Dávid. Dávid –bár már a fél világot bejárta- még eddig nem tudott úgy utazni, hogy ne legyen probléma a repüléssel. Ezen, hosszú évek alatt nagy gondossággal kialakított imázsát most se hazudtolja meg: Düsseldorfból már késéssel érkezett a gép, majd mi is még több mint fél órát vártunk már késve beszállva, mire elindulhattunk, nem mindennapi probléma miatt: a düsseldorfi (vagy mostmár akár hívhatjuk Disztldorfnak is) reptérnek egész nap radarproblémái voltak. Ez is bizonyítja: Dávid, az erő veled van!
2011.04.15. SFO felé tartva – lassan Vancouver felett
Hát Düsseldorf érdekes volt. Mint egy elvarázsolt város, az utcácskái, épületei, a Hauptbahnhof – a rövid idő alatt, míg kijöttünk a vasútállomásról, legalább három durván lerobbant, valószínűleg tudatmódosító szerekkel is nem ritkán élő hajléktalan szólított le bennünket apróért, akiknek több mint 66%-a ült kerekesszékben. Persze az éjszakai élet biztos teljesen más, mint a nappali, de nekünk most ezen arcát mutatta meg a város – és hát nem voltunk lenyűgözve tőle.
Egy „viszonylag” kultúrált hostelben igyekeztünk felkészülni a nagy útra – inkább kevesebb sikerrel, mivel a kijutó három óra alvást is rendszeresen megszakította az orosz lakótársak bulizása.
Düsseldorf Reptér --> London Heathrow, majd rövid átszállás után felszálltunk az SFO-ra tartó United Airlines járatra.
Próbálunk aludni, elfoglalni magunkat, olvasni, filmet nézni, megmozgatni a lábunkat, de a tény, hogy 2-3 óra alvás után már 16 órája fent vagyunk, nem segít felkészülni arra, hogy kb. 2 óra múlva kiszállunk a gépből, a helyi idő délután 1 óra lesz, és be kell ülnünk egy olyan autóba, amelyiket először meg kell tanulni vezetni…
Nem megkerülve közben azon tényt, hogy a jövő nemzedékek számára végzett kutatások céljából elrabolt túszoknak érezzük magunkat (valószínűleg a Family Frost légi járatát próbálják ki rajtunk), akiket még a végcél előtt hibernálnak. A projekt vezetője Giovanni, a sztyúi, aki tutira alien, mert miközben már az összes takarót és business, azaz üzleti paplant (mindenki döntse el maga, milyen business az, amihez ez a paplan kell…) kiosztotta, és a gép zaját mégis túlordítja a vacogó fogak csattogása, kolléganői pedig már nemcsak az egyenpulcsit, de az egyenbundát is felvették, sztyúinak mégis annyira melege van, hogy a mellényét is levette, és biztos vagyok benne, hogy ha felsőteste megmutatásával nem fedné fel igazi kilétét: alien mivoltát, tuti azonnyomban megszabadulna az ingétől is.
Ne tessék kérem félreérteni! Nem panaszkodni szeretnék ;-)
Közben Dávid olyan magasröptű gondolatokkal foglalkoztat bennünket, mint például hogy ma hány főétkezést fogunk megejteni, és a mai 33 órát Nagy Feró hogy osztotta volna fel – ha 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás, akkor mit kezd a maradék 9-cel???
Egyeztetjük óráinkat: az enyém budapesti időt mutat: este fél 8 van odahaza; Esztié (akit még nem említettem, de elsőre legyen annyi elég, hogy ugyanaz a szerencseszáma, mint nekem, és ez a megszámlálhatatlan bizonyíték közül csak egy arra vonatkozóan, hogy szuperjó fej) a londoni fél 7-en áll még; míg Dávid lélekben már odaért, nála délelőtt fél 11 van – 2011. április 15-én, a napon, amikor megérkezünk egyik nagy álom úticélomba: az Amerikai Egyesült Állomokba, és azon belül is a malibui vízimentők, a 2700 éves mammutfenyők, a Golden Gate és Alcatraz, a Universal Studios és a Hollywood Boulevard és persze a kockahasú szőke szörfös srácok hazájába, Calinforniába…
