Madrugada5

A teljes kimerülés után úgy döntöttünk, ma egy lazább napot tartunk. Hogy miért?

 

Pénteken SFO-n leszállva alig vártuk, hogy beérjünk a városba, és kinyújtóztassuk a lábunkat. A gép tényleg a víz felett szállt le, s bár sokat nem láttunk kintről, mivel középen ültünk a 2-5-2-es ülésmegosztásban, tudtunk, hogy nem hiába repültünk 10-12000 méteres magasságban sokezer km-t.

 

Aztán némileg (értsd: naggggyon) görcsbe szorult a gyomrom ahogy realizáltam, hogy a leszállás egyenlő azzal, hogy kb. 40 óra szinte nem alvás (két részletben összesen max. 4-5 óra), 10-11óra totális mozgáshiány és februári utolsó vezetési gyakorlatom után be kell ülnöm egy kocsiba, amit nem tudom, hogy kell vezetni, és be kell lavíroznom egy amerikai óriásváros kellős közepébe.

Felvettük a kocsit, egy automata váltós Nissan Versát, aminek a csomagtartója nyitott, így látszott, hogy dugig raktuk bőröndökkel, majd megpróbáltuk beindítani és elindítani. Nem kis meglepetésemre a kocsi gurult… nem is akárhogyan… bár később kiderült, hogy azért az emelkedőknél elgondolkozik, komolyan gondoljuk-e, de jó kis verd(s)a, nagyon elégedettek vagyunk vele eddig.

Dé, the Driver később a Hassan nevet adta neki, ami kellett is, hisz egyáltalán nincs rendszáma. Arizonai kocsi, nem igazán mutatták még meg neki a világot – kevesebb mérföld van benne, mint amennyit mi tervezünk beletenni két hetes utunkon. Persze van azért a hátsó ablakára egy papírfecni ragasztva, mely az azonosítást hivatott segíteni a ZB22334-es számmal.

Hassan-t ahogy beértünk downtown San Francisco-ba, el is kellett helyezi. Nekünk volt két éjszaka szállás foglalva az Ellis Streeten a Globetrotters Innben, de Hassanért aggódtunk, hisz láttunk 20 perc 5dolláros parkolási díjat is, és hát nem került kevesebbe Hassan megfelelő parkoltatása, mint a mi szállásunk egy főre. Még fel sem vettük, egyből két nap pihenőt adtunk neki, mivel San Francisco belvárosához, látnivalóihoz nincs szükség kocsira, minden gyalog és tömegközlekedéssel be lehet járni.

 

Ápr. 15, péntek délután

 

40 óra után még egy felettébb enyhe próbálkozást tettünk arra, hogy nyakunkba vegyük a várost.

 

…

 

 

Nos, a fenti sorokat még Lake Tahoe partján írtam, de csak miután lecsekkoltam, hogy havas hegyekkel vagyunk körülvéve… Időközben megérkeztünk Los Angelesbe, és én jócskán el vagyok maradva úti beszámolómmal, így most csak a legfontosabbakat:

 

Ápr. 15. Péntek – San Francisco

 

Szóval elindulánk a városban, s arra a következtetésre jutánk, hogy meg kéne tömni valami értelmes táplálékkal az eddig eléggé elhanyagolt gyomrunk. Be is ülénk a Pomodoroba, egy kis étkezdébe, ahol miközben megpróbálánk megbirkózni a nem kis adag pastával, rájövénk, hogy elviselhetetlen erőfeszítéseket követel tőlünk szemünk nyitott állapotban való fenntartása. Ennyit az esti sétáról, irány a szállás és nem telé bele sok idő, már szundítánk is, mint Yosemiteben a medvék télen, amikor nincs óvatlan látogató, kinek kocsijába az ablakon bemászva lakmározni lehetne az ott hagyott fenséges étkekkel.

 

Ápr. 16. Szombat – San Francisco

 

Kiadós peanut butter reggeli után (peanut butter-ből azt hiszem ennyi egy életre elég volt) mostmár tényleg nyakunkba vettük a várost. Ha minden helyen csak peanut butter, toast és lekvár lesz reggelire, akkor még az is elképzelhető, hogy hatékonyan tudom folytatni testsúlycsökkentő kampányomat :-o

 

Első utunk San Francisco kikötőjébe vezetett, már ha lehet ilyet mondani, hisz valószínűleg a fél város egy óriási kikötő… Az Alcatrazba már csak hétfő délutánra volt jegy, és mivel még rengeteg dolgot meg kell néznünk, addig nem időzhettünk a városban, kénytelenek voltunk megvenni a több mint kétszer annyiba kerülő jegyet – az Alcatraz – Angel Island kombót, vasárnapra. Hát, azt hiszem, mindhármunk nevében mondhatom, hogy nem bántuk meg!

 

Az óriási kikötői séta, a Fisherman’s Wharf, a Van Ness ave végén a fejenként hatszáz kép, amit a Golden Gate-ről ellőttünk (meglepő módon mindegyiken ugyanaz van: a Golden Gate híd), és a jó idő megtette hatását: Dé (Dávid) és CSI (Eszter) arca homárt megszégyenítő vörös színt vett fel, melynek következtében lassan és sajnos fájdalmasan új orr és homlok gazdái lesznek.

 

Ebben a cable car ride is segített, hisz a kocsiból kilógva, oldalt kapaszkodva „száguldottunk” San Francisco utcáin, melyekhez képest – legyünk őszinték – a pesti vidámpark rozoga műemlék fatákolmánya a Deep South végtelen síkságaival tűnik egyenértékűnek.

 

Rövid pihenő után Chinatown utcáit jártuk végig, majd a Kerouac utcában fogyasztottuk el jól eső hideg esti sörünket és ciderünket.

 

Ápr.17. Vasárnap – San Francisco és úton…

 

Hmmmm…. Reggel irány a kikötő, várt bennünket Alcatraz szigete. Erről röviden nem lehet írni, így inkább talán majd máskor, a lényeg az, hogy – mint utunkon oly sok mindenre, erre is igaz – simply awesome!!!

 

Szerencsére jó időnk volt, így mikor átértünk Angel Islandre, verőfényes napsütésben tudtunk megtekinteni a szigetet, valamint a kis körúton a San Francisco Bay rengeteg oldalát – a várost, Alcatraz szigetét, és persze a Golden Gate hidat – és nem is mi lennénk, ha nem lőttünk volna el újabb hatszáz képet…

 

Visszatérve a városba összecsomagoltunk, felvettük Hassan-t (vagy inkább ő minket), és száguldottunk is tovább, mivel volt még feladat a napra.

 

Dé, the Driver – és mostmár többszörösen le a kalappal előtte kitartásáért a vezetésben (szerintem hazaértünk után rallyversenyző lesz belőle, majd minimum lenyomja Párizs-Dakart alvás, evés-ivás és egyebek nélkül… na jó, ha ott is a narancslé-tej-peanut butter-lekvár-cola-szőlő kombót nyomja, akkor valószínűleg megáll majd egyszer-kétszer egy bezárt benzinkútnál, hátha akad egy nyitott mellékhelység) – átszáguldott azon a nagy piros hídon, melyet immáron többször említettem, s melynek lábánál újabb sok-sok fotó készült.

 

Az irány Muir Woods volt, ahol rövid erdei séta során megtekinthettünk a Föld legmagasabb élőlényeit a redwood erdőben, amik bizton adhattak ihletet számos irodalmi alkotás személyiséggel felruházott fáihoz, miközben maguk nem keveset láthattak már néhol akár 2000 éves korukkal.

 

Már sötétedett mikor továbbindultunk, hogy Lake Tahoe-nál hajtsuk nyugovóra fejünket. Sacramento mellett elhaladva nekivágtunk a Sierra Nevada hegyeinek, s míg rajtunk, csajokon már a fogpiszkáló és a pillanatragasztó sem segített volna szemünk nyitvatartásában, Dé lenyomta a több órás utat, esőben, hóban, és a végére annyira kimerülten, hogy mikor beértünk South Lake Tahoe-ba, és leálltunk motelt keresvén, már azt sem vette észre, hogy a sheriff levillogta az útról.

 

Az első igazoltatás „you’re driving irritating…” felütését követően szerencsére nem ebben a hangulatban folytatódott a beszélgetés: levette a közeg, hogy mindhárman végkimerültünk, így útbaigazított bennünket szállásügyileg, és a „drive carefully” jótanáccsal búcsúzott. Fél órán belül már puha ágyikóban hajtottuk le fejünket, bár valószínűleg nem ez a megfelelő kifejezés, inkább egyszerűen belehullottunk a párnák közé.

 

Ápr.18. Hétfő – Lake Tahoe és úton…

 

Miközben jópár oldalról megszemléltük (és persze lefotóztuk) a tavat, laza napot terveztünk tartani, hogy kicsit kipihenjük az eddigi fáradalmakat. Sajnos a kis Fallen Leaf Lake-hez nem juthattunk fel, még nem nyitották meg az utat, így nem láthattuk hol mentette ki Kevin Costner Whitney Houston fiát a Több mint testőrben, de a Tahoe-tó látványa éppen eléggé feltöltött bennünket mélykék színével, a köré tornyosuló havas hegyekkel és kanyargós hegyi utakkal.

 

Reggelinket fél kettőkor az Ernie’s-ben fogyasztottuk el, s mivel nem sokkal utána már felhők és zuhé szürkítették be a napot, bevásárlás után tovább indultunk Yosemite felé.

 

Legalábbis azt hittük, mivel mikor megálltunk a szokásos – Ildinek már megint wc-re kell mennie – pihenőre, kiderült, hogy az előttünk álló utak, melyeken eljuthatnánk a Yosemite Nemzeti Parkba, mind le vannak zárva. A kósza gondolatot, hogy megalszunk, s majd másnap, ha a vihar odébbállt, átkelünk ezeken az utakon, hamar elhessegették a helyiek: júniusig nem valószínű, hogy bármelyik utat is megnyitnák ezek közül.

 

Úgy döntöttünk, visszafordulunk, és átkelünk az első járható úton, de a Sierra Nevada nem adja magát ilyen könnyen. CSI csak ennyit írt sms-ben a kimerítő út után, melyet a Yosemite-től bő három-négy óra autóútnyira Jacksonban szakítottunk meg:

 

„Besötétedett, jövünk le a hegyről az erdőben, kétoldalt az út mentén magasabb a hó mint én, zuhog az eső, olyan köd van, hogy nem látjuk a kocsi orrát, nincs térerő….para??!!áááá… de megérkeztünk, és ennek örömére iszunk :-)”

 

Azt, hogy mindhárman a szélvédőre tapadva, – ahogy Dé idézte Eri barátnőnk szavajárását – gyök kettővel haladva kutattuk szemünkkel és minden egyéb érzékszervünkkel a sárga felfestést az út közepén, csak még ijesztőbbé tette, hogy CSI előző este felemlegette az amerikai erdőkben játszódó, nem éppen happy enddel végződő horrorfilmeket. Se utat, se Hassan megszeppent orrocskáját nem láttuk, és csak remélni tudtunk, hogy a hegyek ura vigyáz ránk, és átvezet a tejködön, melyet eleinte a bőröndömnél is nagyobb kátyúk, majd az eső, szél és egyéb nyalánkságok „színesítettek”.

 

Azt hiszem, Dé után így én is átmentem a „hogyan vezessünk embertelen körülmények között” vizsgán, bár mind időben, mint távolságban jóval rövidebb szakaszt írhatok be a kilométer-számlálómba. Bocsi, mérföld…

 

Ápr.19. Kedd – Yosemite és – mily meglepő – úton…

 

Reggel végre értelmes reggelit kaptunk, bagel, bagelformájú gabonapehelyszerűség, sajtkrém és narancslé várták a fáradt utazókat.

 

A Yosmite Nemzeti Parkot három óra távolságra saccoltunk, de fél három is elmúlt mire odaértünk Yosemite Village-be – ez van, ha minden Vista Pointnál megáll az ember kilátást, vízesést, mókust és társait fényképezni. Rövid túra a Lower Yosemite Falls-hoz, majd hosszabb túra Mirror Lake-hez, ahol az őzek nem szaladtak el előlünk, és ahol a hegy aljából tekinthettünk fel a 8800 láb magas Half Dome-ra, mely annyi művésznek adott már témát.

 

A természet nyugalmát most újra a város nyüzsgésére váltjuk, hétkor indultunk el Yosemite-ből, s hajnal három körül értünk a Hollywood Blv 5131-hez, L.A.-be. Az út elején én vezettem, megpróbáltam tunningolni magam colával és egyéb ébrentartó szerekkel, de nem sikerült, így Dé vette át a kormányt, mint már annyiszor, és lezúzott Melrose Place-es szállásunkig, ahol most szundít CSI-vel együtt, miközben én ezeket a sorokat képernyőre vetem.